2015. július 2., csütörtök

O4. - Késő esti pillanatok


Sziasztok! :)
Meghoztam az új részt, ami kivételesen nekem is tetszik. :D Bár kicsit rövidnek tűnik, word-be 8 oldal.:) Nem túl eseménydús, nekem mégis a szívemhez nőtt. :D
Jó olvasást, puszillak titeket. :)
*G. 

***


Nem sokkal később már az O'Donell házban voltam, azon belül pedig Damien szobájában, a bordó babzsákfoteljében helyezkedtem el, míg ő lezuhanyozott.
Szerencsére addig mindent végig tudtam gondolni, ami az este folyamán történt, de valahogy mégis egyre inkább összezavarodtam.
Először ő és a barátnője... Na igen, most hol van Olive? Miért nem ő van itt a szobájába, és éppen romantikáznak? Miért én? Mit keresek itt? 
Aztán az apám... Mitől borult ki ennyire? Honnan látta, hogy ő bent van nálam? Nem hiszem el, egyszerűen lehetetlen, egész este alatt figyelhette minden mozdulatomat. 
És Carla meg az öcsém? Velük meg mi történhetett? Eddig úgy tudtam, hogy barátnőm az idősebb pasikra bukik, és nem foglalkozik a fiatalabb korosztállyal. Tévedtem volna?

Nem gondolkoztatok többet, mert teljesen szét fog robbanni az agyam.
Gyerünk Gwen, gondolj másra! - Parancsoltam magamra, majd felpattantam a fotelből, de ezzel egyszerre nyílt az ajtó, amivel sikeresen csókolózott a homlokom. Egyből visszaültem az eddig már kényelmesen felmelegített helyemre.
Damien kukucskált ki az ajtó mögül majd felnevetett.
- Hm.... - nevetett hangosan, majd elém állt, és kezét nyújtotta, én pedig belekapaszkodtam, és segítségével felálltam. - Ez igen, tényleg nem a te napod. Mit ártott neked ez a szép kis ajtó? - Simított végig az ajtófélfán.
- Én mit ártottam Neked? - Kerekedtek ki szemeim. Tudtam, hogy viccel, de most legalább kapni tudtam az alkalmon. - Miért mondtad azokat a vacsorán?
- Dühös voltam - vont vállat, majd elterült az ágyán.
- Dühös, mi? Komolyan, mivel bántottalak meg ennyire? Szerintem egész este alatt semmi rosszat nem tettem, meg se szólaltam.
- Nem, tényleg nem. De ott voltál, és ez már magában dühített.
- Szóval már csak a jelenlétemtől ideges leszel? - Szaladt ki a számon. Nem akartam ezt megkérdezni tőle, de ha már így alakult, egyszerűen muszáj volt. Jobb tőle tudni az igazságot, mint magamban elméleteket gyártani.
Nem válaszolt, csak csapkodni kezdte maga mellett az ágyat, és arrébb csúszott. Befeküdtem mellé, és együtt bámulni kezdtük a csillárt. Néhány percig síri csönd állt be, ez nekem pedig már eléggé kellemetlennek bizonyult. Fogalmam sem volt arról, mit is mondhatnék neki, de valamit muszáj volt, így jött az, aminek jönnie kellett...

- Poros - szólaltam fel. Kérdőn rám nézett, mire belenéztem szemeibe. - A csillár, poros. Még mindig nem takarítod kellően a szobádat.
- Én takarítok! - Háborodott föl, és tudományosan mutogatni kezdett az ujjával. - Csak egyszerűen az egy fölösleges része a szobámnak.
- Persze, hogy fölösleges. Végülis csak a sötétben az ad fényt neked, és nem kell úgy tengetned az estéidet mint egy  ősembernek.
- Én ősember vagyok - vont vállat, mire kuncogni kezdtem.
- Na ja, szőrösségben versenyezhetsz vele. Meg testalkatra... Meghíztál - mértem végig és felültem.
- Mi az, hogy meghíztam?! - ült fel hirtelenül mellém. - Csak eljártam kondizni, ez tiszta izom!
- Ha te izmos vagy, akkor Carla most nem épp a testvéremmel létesít szexuális aktust - ez jó érv, valahogy szerettem volna megosztani vele, de nem tudtam hogyan.
- Hogy mi? - meglepődöttségét takarni sem tudta volna. - A testvéred meg a szöszi? Nemár, azt hittem Carla az érett pasikra bukik. Elég kifinomult izlése van, válogatós.
- Én is... - ráztam meg a fejemet. - Hol van Olive?

Erre ismételten nem válaszolt, csak átkarolta vállaimat, és magával együtt visszarántott fekvő pozícióba. Talán tényleg jobb lenne, ha most nem beszélnénk erről. Kellemetlen lenne mindkettőnk számára, de talán nekem a leginkább.
Régen volt egy körös zene számunk, és végig az járt a fejemben. Just a dream... A mi kapcsolatunk tényleg ilyen kapcsolat volt, mint amit ez a zene elmond... De most, hogy ismét itt fekszek mellette, az ágyában, és értem az érintését, jól érzem magam.... Régen éreztem ezt. Boldogságot.

Már nem fájt az ütés, amit apámtól kaptam. Sőt... Csal ritkán jutott eszembe. Végig azon tűnődtem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a váratlan fordulatot, és hogy ez vajon így lesz-e még egy ideig, vagy holnap az iskolában megint végig kell néznek, ahogy rám se akar nézni?
Nem, erre nem akarok gondolni, inkább a pillanatnak élek, ami csodálatos. Just a dream...
- And I be ridin'
And I swear I see your face at every turn
I try go get my usher on but I can't let it burn
And I just hope you know that you're the only one I yearn for
No longer I be missin will I learn - kezdtem dúdolni halkan a dalt, mire felém fordította fejét. Én folyamatosan a plafont bámultam, de legalább felkeltettem az érdeklődését, így hát folytattam.

- Didn't give you all my love
I guess now I got my payback
Now I'm in the club thinking all about you baby
Hey, You was so easy to love
But wait, I guess that love wasn't enough
I'm going through it every tume that I'm alone
And now I'm wishing that you'd pick up the phone
But you made a decision that you wanted to move on
Cuz I was wrong.

Mikor a dal végére értem, meglepő módon maga felé fordított. Nem szólt semmit, de folyamatosan szemeimbe nézett. Féltem, hogy megharagudott, amiért felhoztam ezt a dalt, de még mindig nem szólalt meg, és ezzel teljesen az őrületbe kergetett. Nem tudtam mit gondol, vagy mit érez. Most megölne, vagy megölelne? Talán éppen azt tervezi, ahogy szép csendesen megöl.... Nem, biztos nem. De akkor mi jár ott bent, a fejében? Az arcán semmilyen érzelmet nem láttam, mintha nem is érdekelné, ugyanakkor mégis engem nézett. Ez már nem is kínos volt, sokkal inkább bosszantó. Nagyot sóhajtottam, majd mikor elnéztem volna róla, végre kinyitotta a száját.

- Nem mehetsz ma haza - mindössze ennyit mondott. Meglepődtem.
- Haha, könnyű azt mondani - nevettem szarkasztikusan, mire felhúzta szemöldökét. - Hova mehetnék, okoska? Carla még lehet éppen a testvéremmel lepedő akrobatikázik.
- És ezen mi a bonyolult, te nagyon buta? Itt maradsz - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd felállt az ágyról, és a szekrény felé sétált. Kisebb sokkot kaptam ettől a mondattól, hiszen régóta erre vágyom, de nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolja.
- De könnyen beszélsz. A barátnődnek mit mondasz majd? "A volt barátnőmet megütötte az apja, szóval megengedtem, hogy éjjel nálam csövezzen"? - Idéztem a mondatot, amire úgy gondoltam, hogy elhangozhat majd közöttük.
- Ki mondta, hogy tudni fog erről? - dobott felém egy szürke pólót, majd becsukta a szekrény ajtajait, és az ajtó felé mutatott. - Menjél zuhanyozz le, addig beágyazok.
- Oké, kapitány - kaptam el a felsőt, majd az ajtó felé indultam, de megtorpantam. - És hol alszok? Meg mibe megyek holnap suliba? Ráadásul hogy? Nem, én inkább hazamegyek.
- Hazamennél? Hagynád, hogy apád megint úgy helybenhagyjon? Nem vagy magadnál - rázta meg a fejét, én pedig elmosolyodtam. Lehet tényleg igazán szeretné, hogy maradjak? - Itt maradsz, velem fogsz aludni és nem, nincs ellenkezés, aztán zuhany után írsz Carlanak, hogy holnap dobjon be reggel neked valami göncöt, és suliba meg fél útig elviszlek, aztán kiraklak majd valahol. Nem engedem, hogy az a tahó megint ok nélkül bántson.

Erre a mondatra vártam már mióta... Jókedvűen kiugráltam a szobából, egyenesen a fürdőig. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, egy helyben kezdtem ugrándozni. Életemen először hálás lehetek apámnak, hiszen annak az embernek lökött a karjaiba, akitől eddig tiltani próbált. Tökéletes.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd magamra kaptam a felsőt, de meglepődve vettem észre, hogy alsó részt nem adott. Én így ki nem megyek. Lassan kidugtam az ajtón fejemet, és elkiáltottam magam.
- Igen? - szólt vissza a hang, egészen a szobájától.
- Alsót nem adnál? Tudod... Ez így elég rövid  dugtam vissza fejemet, majd végig mértem magam.
- Minek? Láttalak már anélkül is - hallottam, ahogy görcsösen visszatartja a nevetést. Kis köcsög.
- Ezt a barátnőd biztos díjazná, na egy-kettő, gyorsan hozzál már valamit - tapsoltam, majd pár perc múlva meg is jelent az ajtóban egy kis gatyával.
- Vigyázz rá, ez a kedvencem - dobta be, mire elkaptam, és becsuktam magam után az ajtót.
Épp készülni kezdtem felvenni a kis gatyát, de ekkor benyitott, és közvetlenül rám nézett.
- Vacsit kérsz? - úgy mosolygott, mintha az olimpiát nyerte volna meg. 
- Kitakarodnál? - csaptam rá az ajtót, majd felnevettem. Nem normális.

Mikor végeztem, lesétáltam a konyhába, és csatlakoztam hozzá. Leültem mellé a székre, majd a már elkészített szendvicset kezdtem falatozni. Megint beállt a kínos csönd, bár most inkább mindketten szívesebben foglalkoztunk inkább a szendvicsekkel. Én nem tudtam sokat enni a partyn, ugyanis gyomor görcsöm volt. Most viszont már nyugodt vagyok, sokkal jobb minden, legalábbis ebben a pillanatban.

Vacsora után elpakoltunk  magunk után, és felmentünk vissza a szobába. Eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem azt, amit értem tett, így hát próbáltam szépen megfogalmazni, kerek mondatokba kifejezni a hálámat, amivel ő bármikor bajba kerülhet... De nem tudtam mit mondhatnék, így a legegyszerűbb módját választottam a dolgoknak.
- Köszönöm - fejeztem ki hálámat ezzel az egy szóval. Szívből jött a köszönet, de nem tudtam még mit mondhatnék.
- Ezeket ne köszönd meg, tartozom neked ennyivel. Bár te is elmagyarázhatnál nekem néhány dolgot - ült le az ágy végébe, én pedig leültem mellé, majd mint ő nemrég, hátra rántottam magammal, így elfeküdtünk. Meglepődtem, mikor ujjainkat összekulcsolta, de szívemben belül melegséggel töltött el ez a cselekedete.
- Mit szeretnél tudni? - érdeklődtem, de ő csak megrántotta vállát.
- Miért szakítottál egyik pillanatról a másikra?
Ez a kérdése megrázott. Soha senki nem tudta erre a választ, egyedül én meg Carla. Nem is akartam neki elmondani, hiszen senkinek nem akartam ezzel ártani, de a hallgatásommal csak azt értem el, hogy elvesztettem őt.
Elmondjam neki az igazat? Félek...
- Ez egy hosszú történet.... - kezdtem de ő közbe vágott.
- Röviden.
Láttam az érdeklődést a szemeiben, és úgy éreztem ha elmondom, megkönnyebbülök, és talán jobb lenne a kapcsolatunk is. Így hát mély levegőt vettem.
- Sok dolog szólt ellenünk, sokaknak nem tetszett a kapcsolatunk, és mikor tudtam, hogy apám egyszerűen rühell téged... Amit mellesleg tudtomra is adott természetesen... Akkor én rájöttem, hogy ennek nem lehet jövője. Közöttetek végig folyt volna a rivalizálás, és én lettem volna ennek az egésznek a középpontjában. Folyamatos harcok, továbbra is bujkálhattunk volna, nekem meg minden nap szokásos néhány pofon... - Nagyot nyeltem, és mikor tudatosult benne, hogy már túl őszinte voltam, felpattantam, majd az ajtó felé vettem az irányt. - Lemegyek vissza inni.
- Már akkor is megvert? - azonnal felugrott, és elém lépett. Nem válaszoltam, csak lehorgasztottam a fejemet, amiből már tudta, hogy ez egy igent jelent. - Az a rohadt mocsok...
- Felejtsük ezt el, én nem akarok most rá gondolni - hirtelen mozdulattól vezérelve megöleltem. Hogy mennyire jó ötlet, azt nem tudtam, csak egyszerűen erre volt szükségem. Hiányzott, és végre szeretetet, törődést éreztem.

Pár percig csak öleltem, mire arra eszméltem, hogy kicsit megemelt. Lábaimmal azonnal átkulcsoltam derekát, ő pedig egyik kezével tovább szorította fátamat, másikat pedig fenekemre vezette, és így tartott. Lassan felé emeltem tekintetemet, mire elmosolyodott, és váratlanul megcsókolt.
Újra éreztem azt a régi bizsergést, ami kettőnk között volt... Jó néhány percig csak összeforrva csókolóztunk, majd a levegő hiánya miatt elváltak ajkaink. Rámosolyogtam, de éreztem, ahogy arcom vörös lángban ég, ő pedig ezt látva ajkaimba harapott, és letett az ágyra.
- Alszunk? - kérdezte úgy, mintha semmi nem történt volna, én pedig egy pillanatra megszeppentem, hiszen eszembe jutott, hogy neki barátnője van. Nem tudtam mit mondhatnék, így egyszerű választ adtam.
- Írok Carlanak, és igen.
Bólintott, én pedig átszaladtam a fürdőbe, és elővettem a vacsorához felvett ruhám zsebéből a telefont. Visszafutottam a szobába, lehuppantam mellé az ágyra, és pötyögni kezdtem.
"Holnap mondok részleteket, semmit ne kérdezz. Kérlek, reggel dobj be pár ruhát az O'Donell családhoz nekem, köszönöm!
U.i.: Remélem jó volt a lepedőakrobatika!
Puszi, Gwen."

Amint elküldtem az üzenetet, ismét mosolyogni támadt kedvem, de pár percen belül válasz is érkezett.
 "Szent szar, mit keresel te ott?! Ha te azt tudnád.... Na, majd én is mesélek. Viszem reggel a ruhákat! Puszi, Carla!" 
Boldogan dobtam le magam mellé a telefont, majd bebújtam a takaró alá, és hatalmas puszit nyomtam Damien arcára. Láttam, hogy nem érti a tettemet, de nem is baj, én magam sem értettem. Szorosan átöleltem, és így próbáltam elaludni. Katasztrófából lett csoda. Egyszerűen csak... Boldog voltam.





2 megjegyzés:

  1. OH MY FUCKING GOD.
    IMÁDOM! EGYSZERŰEN CSAK IMÁDOM!
    Hihetetlenül jó és érzelmes fejezet lett, amit egyáltalán nem bánok. Imádom Gwen-t és Damien-t együtt, szerintem nagyon aranyosak pedig az elején nem nagyon csíptem a gyereket. :D
    Az apját még mindig gyűlölöm. Remélem megkapja azt amit érdemel.
    Szinte faltam a sorokat, így emiatt számomra rövid volt a rész. :( De azért ahww imádtam!
    Hihetetlenül jól tudsz írni!
    Siess a kövivel! *__________*

    Puszi, Faithe. x ♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, én meg már azt hittem, hogy ezt a részt csak én fogom szeretni, nektek pedig olyan semmitmondó lesz. :O
      Nagyon örülök hogy Neked tetszik. *-*
      Pedig még neked mutattam, hogy ez a rész most milyen hosszúságú lesz... Látod-látod. :D
      Sietek ígérem, de kérlek te is! ♥
      Puszi♥♥

      Törlés