2015. június 27., szombat

O3. - Borzasztó vacsora

Sziasztok! 
Röstellem, de ez a rész szerintem elég "gagyi" lett, és rövid... Viszont már muszáj volt megírnom. Az előző nekem sokal jobban tetszett, de a hibáinkból tanulunk: a köveztkező jobb lesz! :) 
Nem beszélnék túl sokat.. Az új rész valószínűleg kedden vagy szerdán érkezik. 
Kérlek, kommenteljetek.:)
Puszi!
*G.

 ***


Este hat óra harminc perc...
- Rendben, akkor mindenki tudja a dolgát - állt meg előttünk apám, mi pedig már kívülről tudtuk, mik lesznek a szabályok. - Ti ketten, a legilledelmesebb módon viselkedtek majd - mutatott rám és testvéremre, mire bólintottunk. Utána anyánkhoz fordult - Te pedig nem kezdesz el megint vedelni, világos? - Megrántotta a vállát, majd az ajtó felé sétáltunk, viszont apám elkapta a karom. - És nem beszélsz az O'Donell kölyökkel, csak ha muszáj. 
- Mintha annyira akartam volna vele beszélni - ráztam meg fejemet, és már az ajtó előtt állva, mosollyal az arcunkon csöngettünk. Ez a rohadt mű mosoly...
Egyből ki is jött a ház ura, Mr. Wish. Kedveltem, igazán aranyos embernek ismertem meg. Nem pökhendi, arrogáns, hanem el lehet vele bohóckodni. A felesége is ilyen, sajnos gyermekük nem lehetett nekik, pedig nagyon szerettek volna. Egyetlen fiúk volt, de őt is elvesztették néhány éve, mégis ugyanolyan csodálatos, jó emberek maradtak. Van egy unokájuk is a fiúktól, de ő messze él innen.
- Örülök nektek! - ölelt meg minket a házigazda, majd beljebb invitált. 

A kertben, az asztalnál már ott ült a többi vendég, köztük az én Damien-em is...  Mindenkinek saját helye volt, a tányérokon egy fehér cetli díszelgett, rajta a nevünkkel. Én Mrs Wish, és Danny mellett foglaltam helyet, velem szemben pedig ő ült.. Szívem kalapált, egyfolytában kerülte a tekintetemet, de tudtam, hogy ez nem fog neki sokáig menni. 
- Várunk még valakire? - mosolygott Mrs. O'Donell, majd rám nézett kedvesen.
Mindig szerettem, és már elképesztően hiányzott. Anyám helyett anyám volt, vele bármit megbeszélhettem. Remek ember.
- Olive, és Eric még nincs itt - hallottam meg a számomra kedves hangot. Egyből felé kaptam fejem, és láttam, amint ő is rám néz. 
Mélyen néztem szemeibe, majd úgy feleltem én is.
- Carla sem érkezett még meg.
Erre a mondatomra horkantott, majd mögöttem csapódott az ajtó, mire ő felállt, és mosolyogva kihúzta a mellette lévő széket. Egy magas, szőke hajú lány libbent be. Nagyon szép volt, tényleg... Igazán szép. De ki ez? 
Illedelmesen segített neki helyet foglalni, majd leült mellé. Ő lenne Olive? 
- Bocsánat a késésért - jelent meg Eric is, aki nem más, mint Damien bátyja. - Fontos telefont kellett elintéztem.
Akarod mondani... Elmentél gyorsan cigizni? - gondoltam magamban, majd mikor ő leült a lány mellé, hirtelen összeraktam a képet. Valamelyikük barátnője... És mivel Eric nem az a típus, akinek egy lány kapcsolatra kellene, már sikerült is kitalálnom, kinek lehet a kedvese... Nem, ez nem lehet. Nem lehet barátnője, már miért lenne? Oké, tudom, hogy közöttünk már rég vége... De attól még ez nem lehet így... Vagy csak nekem hiányozna? 
Csöngettek, Carla lesz.
- Megyek, kinyitom - pattant fel Mr Wish, majd szinte szaladt az ajtóhoz. Pár percen belül már meg is érkezett barátnőm társaságában, aki hiába jött jókedvűen, mikor meglátta a velem szemben ülő családot, elképedt.
- Szent szar - csúszott ki a száján.
Ránéztem apámra, akin láttam, hogy ezen eléggé felhúzta magát.
 
- Ülj le, drágám - mutatott egy szabad helyre Mrs Wish, de Carla megrázta a fejét.
- Mellé? - mutatott Ericre, aki csak jóízűen mosolygott.
- Gyere már, nem harapok - felelte mézes-mázos hangján.
Erről a fiúról tudni kell, hogy nincs az a lány, akit még ne vitt volna ágyba. Jó, én igen, de az más történet, az öccse barátnője voltam. 
Carla kétségbeesetten leült mellé, majd felém vetett egy könyörgő pillantást, én viszont csak megvontam vállamat. Nem tehettem semmit.
- És az ifjú hölgy esetleg bemutatkozik? - mutatott a ház ura, a szőke lányra, volt barátom mellett. - Még nem ismerjük.
Damien felállt, majd megfogta a lány kezét, és őt is maga mellé állította.
- Ő a barátnőm, Olive Bridges - mosolygott a lányra, majd az is kedvesen elmosolyodott. 
- Jó estét kívánok - szólalt meg, hangja tényleg kellemes volt.
Mindketten leültek, apám pedig csak mosolygott magában. Tudta, hogy ez fáj nekem. Igen, fájt, borzasztóan. Szédülni kezdtem, és felfordult a gyomrom. Rosszul voltam, szörnyen rosszul, de nem mutathattam, mert nem tudhatják, hogy nekem ez fáj. 
Az asztal alatt Danny megfogta a kezem, és erősen megszorította azt. Az öcsém ismer, és rá számíthattam bármikor bármiben. Carlaval is ugyanez a helyzet, de rá nem mertem nézni, mert azt hiszem feszélyezve érzi magát Eric mellett, én pedig most legszívesebben kitörnék. 

A vacsora rettenetesen telt végig. Mindenki nevetett, rajtam kívül.
Amint tekintetem a gerle párra vezettem, éppen csókolóztak. Azonnal rosszabb állapotba kerültem, nem maradhattam ott. 
- Kiszaladok a mosdóba - szóltam Mrs Wish-nek ő pedig bólintott. 
Szó szerint futottam, majd mikor odaértem, csak lehuppantam a kövezetre, és elsírtam magam.
Az ajtó kinyílt, és Carla lépett be rajta. 
- Hé - gugolt le hozzám, majd megölelt. 
- Én ma még megölök valakit. Vagy magam, vagy őt, mindegy - zokogtam fel, mire elnevette magát. - Jobb lenne Ericet megölni - mosolygott rám.
- Mit csinált? - töröltem meg szemeimet.
- Végig simogatja a combomat. Nem normális, már azt hittem a szoknyám alá nyúl - rázta ki a hideg, és megdörzsölte karját. - Tényleg ennek a mócsingnak kell mellettem ülnie?
Megöleltem barátnőmet. 
- Tudod... Én nem tudom már mit érzek - ráztam meg fejemet. - Egyszer megölelném, aztán inkább letépném a fejét és beledobnám a kis tóba, hogy a halak rágják szét az egészet... Aztán pedig azon gondolkozom, hogy mit lát a barátnőjébe.
- Beteg vagy - suttogta barátnőm maga elé meredve, majd rám nézett, és tenyerei közé fogta arcomat. - Az a lány tiszta te vagy. Kívül nem, de belül teljesen, nem vetted még észre?
Megráztam fejem, majd felálltunk, és mély levegővétel után visszasiettünk.
Hamar kellett összeszednem magam, különben biztos észreveszik, hogy gond van, és utána jött volna valaki. 

Már mindenki befejezte a vacsorát, így az imént említett, kivilágított tóhoz sétáltunk, és mindenki beszélgetett valakivel. 
- Szép a szerelem - csíptem el, amit éppen Mrs Wish mondott. - Emlékszem, nekünk mennyit kellett harcolni egymásért...
- Igaz - helyeselt Olive. - Ha szeretsz valakit, mindegy hogy ki, vagy mi van ellenetek. Az számít, hogy szereted.
Erre a mondatra lehorgasztottam fejemet, majd összeszedve minden erőmet észrevétlenül besétáltam a házba. 
Ettől a mondattól meghalt a lelkem. Harcoltak egymásért... Harcoltak. Akkor szereti, biztosan...



- Carla szemszöge -
- Te jó isten, itt mindig megy valami dráma - ültem egy kőnek támaszkodva, miközben néztem a vendég sereget. - Ide valami pia kellene...
- Tudod, hogy rám számíthatsz - nézett felém Daniel, mire kérdőn pillantottam rá. Felém nyújtott egy üveget, amire Szörp volt írva. Óvatosan kivettem kezéből, és bele szagoltam. Alkohol... - Te egy isten vagy.
- Ez a becenevem - kacsintott rám, majd körülbelül a felét egyszerre lehúztam. - Nyugi már, marad.
- Hogy bírod így a piát? - érdeklődött.
- Családi vonás, apám nem a legtisztább ember - magyaráztam, majd ismét beleittam. - De az a jó, hogyha iszok, akkor mindenféle hülyeséget összedumálok mindenkinek, ugyanakkor a titkaimat megtartom, emellett pedig tudok mindenkivel szórakozni. 
- Már most zsibbad tőled az agyam - mosolygott rám a fiú.
- Addig örülj amíg nem más - kacsintottam, mire elvette tőlem az üveget.
- Honnan tudod, hogy más nem?
- Kisfiú vagy még - feleltem, és felálltam, mire ő is így tett. 
- Ugyan, Carla. Másfél év? - nevetett fel, majd átkarolta derekam, és közel húzott magához. - Szerintem többet tudnék, mint bárki, akivel eddig dolgod volt.
- Jézus pepita. Akkor... Bizonyítsd be, kisfiú - mutatóujjamat végigvezettem mellkasán, majd karját elvette derakamról, és a ház felé kezdett húzni.

 
- Gwendolyn szemszöge -
A konyhában ülve néztem ki a fejemből, mikor egy hangos nevetésre lettem figyelmet. Kihajoltam az ajtó felé nézve, és barátnőmet láttam meg testvérem kíséretébe. Az emelet felé vették az irányt, majd elcsattant egy csók... 
Ez meg mi? Nekem egyikőjük se beszélt erről soha... Vagy ez valami új dolog? Nem értem... Mindegy, legalább nekik lesz egy jó estélyük. Lehet ebből adódóan nagynéni leszek... - utolsó gondolatomra felnevettem, majd egy kéz simított végig vállamon.
Azt hittem barátnőm jött mégis vissza, de nem. Hátra fordultam, és Damien állt mögöttem.
- Jól vagy? - nézett rám nagy szemekkel, mire bólintottam. 
Leült mellém, és úgy nézte, amint a sótartóval játszadozok.
- Ha kiborítod, az veszekedést jelent - magyarázta.
- Nem is vagy babonás - suttogtam, majd a sótartót fejjel lefelé fordítottam, így az egész tartalmát kiszórva belőle.
- Szokásos, megint nem hallgatsz rám - rázta meg a fejét, majd fel akart állni, de marasztaltam.
- Szép a barátnőd, hol szedted össze? - mosolyogtam, de belül szétmart a méreg. Szinte hányni tudtam volna.
- Igen, gyönyörű. Nyáron a nyaralás alatt ismertem meg, és egymásba szerettünk - nevetett fel. Tudta, hogy ezzel bánt. De miért akar fájdalmat okozni? Mi ezzel a célja? 
- Mindenesetre elég gyengén alakíthat, nagyon kis szerény lány - döntöttem oldalra fejemet, reméltem, hogy ezzel én is kicsit megbántom.
- Annyira nem tudja szétrakni a lábát, mint te. De ez nem baj... Ő legalább csak nekem tartogatja - simított végig hátamon, majd elsétált. 
Idegességembe a földhöz vágtam az előbbi játékomat, majd felpattantam, és a közvetlen mellettem lévő szekrénybe ütöttem.Abban az ütésben minden dühöm benne volt.
Én soha nem csaltam meg, nem tudom miért mondta ezt. Nem normális, ahogy én sem. Még mindig fáj, most is fáj és én ezellen semmit sem tehetek. Ahogy múlik az idő, nem egyre jobb, hanem egyre rosszabb lesz. 


Reszkettem az idegtől, és egyszerűen csak ismét meg akartam ütni valamit. Egyből megindultam az ajtó felé, majd észrevettem amint apám nagy lendülettem siet be rajta, egészen felém. Amint megállt előttem, tenyere azonnal arcomon csattant. Nem értettem a helyzetet. A fájó pontra kaptam kezeimet, majd erre elkapta hajamat, és szemeimbe nézett. Szikrákat szórt minden pillantásával.
- Nem megmondtam, hogy kerüld azt a kis tetvest? - szídott le halkan, nehogy más meghallja. - Erre egy helyen vagytok több ideig, mi?! Amint hazaérünk, elképesztően nagy büntetésre számíthatsz.
Amint eleresztett, és kisétált a konyhából, utat engedtem könnyeimnek. Nagy büntetés? Mi? Megint megver, és eltilt mindentől? Újra értem jár majd az iskolába, és ő is visz? Csodálatos. Zokogtam, majd kiszaladtam a házból az utca felé. Amint kiértem, tovább kezdtem futni, de megbotlottam, és térdre estem.
  
Az életem egy roncs. Én magam is az vagyok, semmire nem vagyok jó, egyszerűen nincs miért élnem.
Ráültem sarkaimra, és úgy zokogtam a sötétben. Egyedül voltam, reszkettem a hűvös időtől, a félelemtől, és a bánattól. 
Valaki megölelt hátulról, én pedig még hangosabban felzokogtam. Nem tudtam ki az, de elképesztően jól esett az ölelése. Miután kisírtam magam, és már minden könnyem elfogyott, megfordultam. 
Ő ölelt végig. 
- Jobban vagy? - kérdezte, hangja rekedt volt. 
Megráztam fejemet, majd átkaroltam nyakát, és úgy öleltem meg.
- Oké, akkor gyere. Hazaviszlek - erre a szóra elváltam tőle, és megráztam fejem. Nem tudtam megszólalni. Elmosolyodott, majd megsimogatta arcomat. - Nem hozzád. Hozzám jössz...


 

Díjat kaptam!


Cruel Intentions
Nagyon szépen köszönöm a díjat, drága Faithe!

Szabályok:
- Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
- Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
- Írj 12 dolgot annak a blogjáról, akitől a díjat kaptad! (nem írhatod azt, amit ő már leírt!)
- 12 dolog a saját blogodról!
- Válaszolj a 12 kérdésre!
- Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!
- Kommentálj annak a blogjára, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés, legyen az kritika, véleményezés, vagy esetleg a tetszésed kifejezése. A lényeg, hogy építő jellegű legyen!
- Cseréljetek linket egymással!
- Legalább 12 embernek küldd tovább!
- Ha beszállsz ebbe a projektbe, akkor a kis kép linkje mindig vezessen arra a blogra, amelyikre az én képem vezet!
 
(12) 7 dolog a Cruel Intentions blogról: 
1. Seraphine szerintem roppantul okos, és elővigyázatos.
2. Az összes karakter ki van dolgozva.
3. Aki olvassa, biztos hogy beleszeret a kávés fiúba. (Stipistop...Én már lefoglaltam.:DD)
4. A gyilkosságok/holtestek tökéletesen, pontról pontra, valósághűen vannak leírva.
5. Van egy rész, amely a gyilkos, Grim Reaper szemszögéből van. (Ami az egyik személyes kedvencem.)
6. Vannak benne nagy konfliktusok két nyomozó, Seraphine és Wilden között.
7. A gyilkosságok mellett a magánélet is néhol feltűnik. (Lásd: Testvér.)

(12) 7 dolog a saját blogomról:
1. Minden karakternek lesz egy fontosabb szerepe.
2. Rengeteg titok van a történetben.
3. Carla a kedvenc karakterem, őt szeretem a legjobban írni.
4. Sok dologban magamról mintáztam Gwent.
5. Carla lényegében az egyik legjobb barátnőm, néhány "aranyköpése" is tőle származik.
6. Sok új szereplő lesz.
7. Gwennek két oldala van, és ez folyamatosan bontakozik a történet menetével.
 
(12) 7 kérdés a Cruel Intentions blogról:
1. Mit gondolsz, mi vezette arra a Grim Reaper-t, hogy gyilkossá váljon? 
Szerintem egyszerűen csak nem normális. Vagy arra is gondoltam, hogy esetleg családi, vagy szerelmi háttér vezette őt erre a pontra. 
 
2. Szerinted ki lehet a gyilkos? Melyik karakterre gyanakszol leginkább?
Átható pillantás? Na, ez nekem Noel... De a te szavaiddal élve, mindenkinek mást jelent ez. Én rá gyanakszok, mellette pedig vagy Garrettre, vagy Wildenre. 
 
 
3. Mire számítasz, mivel fog végződni a történet? Happy End-el vagy Sad / Dead End-el?
Nem tudom... Igazából ez lehet furcsán hangzik, de én mindekettőnek örülnék. Happy End szép lenne, mert Seraphine biztos rájönne a dolgokra, ami azért elég szép teljesitmény. Viszont Dead End... Kevés ilyet olvastam, és néha én a "rossznak" szurkolok. Talán ez is picit ilyen...
 
4. Melyik karakter a kedvenced és miért?
Seraphine és Noel. Meglepő, nem? Seraphine olyan jól kidolgozott karakter... Okos, bátor, és elég céltudatos. Én imádom olvasni a goldolatmenetét. Sok blogban untat, ha hosszan el kell olvasnom épp mit gondol... Na, nála nincs így. Mindig olyanok járnak a fejében, amik tényleg fontosak, és imádom, hogy nem olyan erőszakos, mint mondjuk Wilden. Noel pedig... Bizony, az én kávés fiúm. Annyira tökéletes. Olyan igazi macsó. Remélem lesz szerelmi szál. (:P) Nekem mondjuk ő nagyon gyanús... Ahogy érdeklődik a dolgokról, meg ilyenek...

5. Melyik karaktert kedveled a legkevésbé? Miért pont őt?
Steven McNail. Ő nem szerepel olyan sokat, és valahogy az ő karaktere kevésbé fogott meg. Őt is szeretem, de annyira nem, mint a többieket. 
 
6. Szerinted sikerül valaha is elkapniuk a gyilkost? 
Remélem nem. (:D) Annyira megszerettem ezt a "gyilkost", hogy nem tudnám elképzelni, hogy csak úgy vége legyen... Sajnálnám őket, mert így dolgoznak az ügyön, de szerintem Grim Reaper túl okos hozzájuk képest. Igen, mindenki hibázik... De ő eddig még ilyet egyszer sem követett el.
 
7. Ha megölhetnél egy karaktert, akkor ki lenne az? 
Senki. Én itt már mindenkit megszerettem, szerintem ha tényleg meg fogsz ölni egy karaktert... Hát biztos sírni fogok. Nem akarok holtan látni senkit. (:()
 
(12) 7 kérdés a saját blogomról:
1. Melyik az a szereplő, akit a legjobban kedvelsz?
2. Szerinted mi lesz Gwendolyn-nal a végén?
3. Carla-nak mi lehet a nagy titka?
4. Idegesít valaki jelleme a történetben? Ha igen, kié?
5. Ha az eddigi részek alapján változtathatnál valamin, mi lenne az?
6. Mit gondolsz a főszereplő szüleiről?
7. Mi történhetett Gwendolyn és Damien között?

(12) 4 blogger, akiknek tovább küldöm a díjat:




2015. június 20., szombat

O2. - Érdekes iskolakezdés


Sziasztok! :)
Először is szeretettel köszöntöm az új olvasóimat! :)
Nos... most szeretnék megosztani pár fontosabb infót. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nyitnék egy Twitter fiókot az oldalnak (rejtett lenne, szóval nem látná mindenki a világon, csak akinek engedélyezem), és oda felraknék a bloghoz kapcsolódó dolgokat, részeket, néha egy-egy spoiler, és válaszolnék pár kérdésre is, ezáltal mindenkit megismernék. Ezt az oldalt akár 2-3 embernek is megcsinálnám, ha lenne rá igény, szóval kérlek Oldalt szavazzatok arra, hogy szeretnétek-e.:) Köszönöm!
A résszel kapcsolatban.. Azt hiszem Gwendolyn karaktere kezd kiformálódni lassacskán, és egyre több és több dolog fog kiderülni majd. A rész hosszabbra sikerült, mint az előző, és én szerettem volna hozzácsapni még valamit, de úgy gondoltam, akkor már elunnátok az életeteket, így inkább arra jutottam, hogy az a következő részhez jut majd.
Mint látjátok (olvasás után) egyre több szereplőt ismerhettek meg, de nekik (nagy részének) fontos szerepe lesz a történetben. A szereplők modul is folyamatosan bővül. :)
Nem is fecsegek tovább, jó olvasást, és köszönöm, hogy számíthatok rátok.:)
*G.

***


A mosdó hideg kövezetén pityeregtem halkan, és hatalmas reményeket tápláltam az iránt, hogy ne nyíljon ki az az ajtó velem szemben, mert bárki bejön, kopaszon távozik.
Amint gondolatmenetem végére értem, már halkan nyikorogni is kezdett, és láttam, amint lassan kinyílik. Erőt véve magamon, a falba kapaszkodva felálltam, és annyi mérhetetlen düh, és méreg volt bennem, hogy azt hittem, azonnal nekimegyek annak, aki bejön.
Ahogy belépett a személy, neki is veselkedtem, de hirtelen hátrahőkölt, én pedig feleszméltem.
- Normális vagy?! - sikította el magát szőke barátnőm.
- Nem, és hagyj békén - törtem ki hiszti rohamba. Nem vagyok ilyen, de most... Inkább ez, mint hogy őt bántsam.
- Gwen, mondtam, hogy ne menj oda, nem? Nem megmondtam? - amint ráemeltem tekintetemet, egyből megláttam: úgy néz rám, mint egy kis óvodásra, akit meg kell dorgálni, mert rosszat csinált.
- Carlie, ne kezd, oké? Úgyis megláttam volna - rántottam meg a vállam, majd hanyagul letöröltem könnycseppjeimet puha arcomról.
- Ja, csak még nem most. Ennek az idiótának is most kellett megjelennie - mérgesen végigmért. - Amúgy meg most hogy nézel ki? Mint aki fél évig a bánya mélyén dolgozott napfényt sem látva. - Szemöldöke az égbe szökött, mire felkuncogtam, olyan vicces látványt nyújtott. - Nem vagy normális barátnőm. Előbb sírsz, aztán dühöngsz, most meg nevetsz? Neked elpattant valami az agyadba, na gyere, rendbe raklak - megfogta csuklómat, majd hirtelen oda kapta tekintetét. - Ez vér? - Az ujjain csurdogáló vörös folyadékot az orrához emelte, majd mindkét kezemet elkapta, és vizsgálgatni kezdte. - Te mond, tényleg megőrültél? Megint visszaestünk oda, hogy egy rohadék miatt, meg pár pletyka fészek miatt bántod magad? - mondandója végére felemelte hangját.
Tekintetemet a kézfejemre vezettem, amit lila foltok díszítettek, néhol pedig kiserkent vérem folyt végig.
- Nem hittem volna, hogy így fog kinézni - feleltem hanyagul, majd elrántottam tőle kezemet, amit gondosan meg is mostam. Felnéztem a tükörbe, majd mikor megláttam kinézetem, elborzadtam. Te szent isten... Mi a fene ez.
- Szép vagy, mondhatom - köpte felém szavait.
- Na, gyorsan, egy-kettő, hozz rendbe - pattantam felé, mire keserű arcot vágott.
- Nem értelek, mi ez az érzelem ingadozás?
- Ideges voltam, de rájöttem, hogy nem éri meg ilyen... - néztem undorodva az ajtóra, majd vissza rá - emberek miatt szomorkodnom. Kész, pont, na légyszíves, tegyél csodát velem - kérleltem hatalmas boci szemekkel, mire megenyhült.

Hogy nem érdemes foglalkozni ilyen emberekkel? Tényleg komolyan gondoltam? Nem, dehogy. Most érzik majd csak igazán, hogy mi az a törődés, de először csak hoznom kell a szokásos formámat, hogy semmit se sejtsenek meg. Mind, egytől-egyik aki bántott vissza kap mindent. Minden fájdalmas szó, mondat, tett, amiket velem műveltek vissza fog rájuk szállni. Majd én teszek róla, hogy így legyen.
Most éppen nem fájt. Semmi. Sem a kezem, sem pedig ezek a dolgok. Boldogságot éreztem, aztán pedig kétségbeestem.
Hiszen én nem süllyedhetek le az ő szintjükre... Bántsak másokat?
Ugyanakkor ha ők megtehették, én miért ne?
Tomboltak bennem az érzések, a gondolatok, majd eszembe jutott egy szokásos közhely. "Élj a pillanatnak". Oké, így lesz,

Mikor kinyitottam szemeimet - melyekkel barátnőm épp csodát tett - kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Most állva alszol, vagy csak ennyire nem érdekel a mondandóm? - tette kezeit csípőjére. - Konkrétan elkezdtem neked magyarázni, hogy miként szaporodnak a jegesmedvék.
- És? - vontam meg vállam.
- Azt se tudom hogy szaporodnak, ne idegesíts. Elmondtam hogy tojással, abból lett eleven szülés, utána ikrák, és minden amit el tudsz képzelni. Még azt is mondtam hogy csupaszok, de erre sem figyeltél - óvatosan fejbe vágott, mire én csak egy halk 'au'-t feleltem.
Szegény lány, tényleg mindig itt van mellettem, én pedig így bánok vele.
- Tizenhét éves vagy, sőt, egy hónap múlva tizennyolc, és nem tudod hogy szaporodik egy jegesmedve? - vontam kérdőre.
- Tényleg, csipkerózsika. Te azzal sem vagy tisztába, hogy addig szövegeltünk, már vége is van az első órának.
- Mi? - sipákoltam. - Ne, ne, ne! Carly, tudod, hogy rólam mindent jelentenek otthon!
Elkapva barátnőm karját az osztályterem felé siettem, de épp a kicsengetésre értünk oda.
- Nolám. Miss Blackwell, Miss Marshall. Örömmel látom, hogy önöket sem vitte el a nyári eső, de akkor szabad tudnom merre kószáltak? - érdeklődött a körülbelül velem egy magas, ráncosodó, hosszú barna hajú, vékony testalkatú, szemüveges tanárnő, aki nem utolsó sorban az osztályfőnökünk.
- Rosszul voltam - feleltem halkan. - Sajnálom tanárnő, ígérem többet nem fordul elő.
- Hát nem is, mert már az első napot egy szép intővel kezdi, kisasszony. Magától én többet várok - rázta meg fejét, majd barátnőmre emelte tekintetét - magát már meg se büntetem, örülök, ha egyáltalán egy órámra is bejön.
Carla elnevette magát. Bennem is megvolt a késztetés, de erősen vissza kellett fognom magam, nehogy kitörjön, ugyanis akkor a tanárnő biztos felhívná a szüleimet. Amint erre gondoltam, újra szóra nyitotta száját.
- Ja igen, Miss Blackwell, a szüleit pedig értesítem - el akart sétálni mellettem, mire azonnal elálltam útját, és könyörögve összekulcsoltam kezeimet.
- Tanárnő, kérem ne. Egyetlen egy baklövés már három év alatt... Kérem - hatalmas kiskutya szemekkel, majdnem könnyezve kérleltem.
- Sajnálom, ebből talán tanul - felelte, de ekkor megjelent mellettem öcsém.
- Mrs Brush, legyen vele elnéző. Egész nyáron, tegnap estig a kötelezőket olvasta, nem is csinált semmi mást. Rosszul lett, ennyi a bűne... - Vett védelmébe öcsém, mire a tanár csak horkantott.
- Mr Blackwell, maga csak meg se szólaljon. Kíváncsi vagyok, ön mennyit fog tudni azokból a kötelezőkből. És ha most szabad lesz... - tört utat kettőnk között.
Kétségbeesetten néztem hol szőke barátnőmre, hol kisöcsémre.
- Ezt a banyát... - rázta fejét Carla.
Fejemet neki döntöttem a falnak, és lehunytam szemeimet.
- Aranyos volt, hogy megvédted - hallottam a szőkeség suttogását.
- Ez a dolgom, hiszen az öccse vagyok. De bár tehettem volna valamit... Kinyírják - suttogta, de én még így is tisztán, érthetően hallottam őket.
Elrugaszkodtam a faltól, majd hatalmas erőt véve magamon, beindultam a terembe.
Ez a nő is megbánja, hogy ujjat húzott velem...

A terembe érve nem néztem rá senkire, csak egyből a megszokott helyemre huppantam le, az ablak felöli padsor, utolsó előtti padhoz. Az emberek kivételesen síri csendbe voltak, talán éppen engem néztek. Furdalt a kíváncsiság, így mégis csak felemeltem fejem, és úgy volt, ahogy gondolom.
- Mi van? Mi olyan érdekes? Nem láttatok még soha? - fakadtam ki, mire barátnőm azonnal lehuppant elém, és kezét enyimére helyezte.
- Na, tipli van, mindenki nézze a haverjait, köszöntem - állt ki védelmemre.
Hálásan néztem rá, ő pedig csak kacsintott egyet.
Amint kicsit megnyugodtam volna, az ajtó csapódására lettem figyelmes.
- Osztály vigyázz! - lépett be, egy igen fiatal, egész helyesnek mondható tanár. Mindenki egyből felállt, és tisztelet tudóan köszöntünk neki.
- Anyám, forrósodik a hangulat - nézett hátra barátnőm, és kacéran mosolyogni kezdett. - Tuti mondok majd neki valamit, hogy zavarba hozzam.
Nevetve ráztam meg fejemet, hiszen tudtam, képes rá. Legalább jó óránk lesz.
- Mr. Deen vagyok, foglaljanak helyet - szólt fel kedvesen az új tanár, majd mindenki leült a helyére. Magázódik? Hiszen körülbelül olyan... Nem is tudom, három évvel lehetett idősebb, maximum négy. - Röviden bemutatkoznék. Alexander Deen vagyok, huszonegy éves, és tanári pályafutásomat ebben az iskolában kezdem. A testnevelés tanárotok leszek, emellett pedig osztályfőnök helyettes, ami annyit jelent, hogy bármikor, bármilyen problémával fordulhattok hozzám, szívesen nyújtok segítséget. Oké?
Mindenki bólintott egyet.
- Gondolom most azon agyaltok, hogy egy testnevelés tanár miért tanteremben tartja az órát. Erre is szívesen válaszolok. Nem tudjuk használni a tornatermet, ugyanis komoly felújítások zajlanak még a héten, így következő óránkon kint leszünk a foci pályán. Valami kérdés? - legyintette meg kezeit, de mindenki hallgatott, egészen addig, míg Carla fel nem tette a kezét. - Kisasszony?
- Carla - javította ki. - Nekem panaszom lenne igazából.
- Hallgatom - ült fel a tanár saját asztalára, majd érdeklődve emelte tekintetét barátnőmre.
Na ebből se lesz semmi jó, már most látom. Tenyeremet a homlokomra csaptam, így hallgattam meg, barátnőm panaszát.
- Szóval tanárúrci. Már most bírom magát, mert fiatal, meg olyan lazának, rendesnek tűnik - jó ég, miért beszél így egy tanárral? Megöli. - De nem lehetne, hogy ön tanítsa nekünk a bioszt is? És esetleg külön korrepetálással? - amint ezt meghallottam, egyből fejemet a padhoz csaptam.
Mindenki nevetésbe tört ki, majd mikor már nem tudtam visszafojtani, én is nekikezdtem. Barátnőm soha nem volt a szerénység mestere, és ha meglátott egy helyes fiút, nem tétovázott, bele a közepébe.
- Carla - szólította meg a tanár. - Ugye jól mondom? - kérdezett rá nevére, én pedig fölnéztem, és láttam, ahogy a szőkeség csak bólint. - Nem gondolod, hogy tesiből is lehet valakit korrepetálni? - mosolyodott el a tanár.
Mi van? Ez flörtölésnek számít? Hírtelen ujjongani kezdett az osztály, én pedig kezeimet szám elé raktam, és hangos nevetésbe törtem ki.
- Mr Deen... Nekem az is rendbe van, bár a mozgásomra eddig még nem volt panasz - legyintett a szőkeség.
Na ne... Ezt nem hiszem el. Itt már a tanár is elnevette magát. Tényleg nagyon laza, nem lehet egykönnyen zavarba hozni.
- Akkor most mindenki szépen mutatkozzon be - vetette fel elterelés képpen a témát, mire kinyílt az ajtó, én pedig reflex szerűen odakaptam tekintetemet.
Jó ég... Ő volt az... Reggel a parkolóba, és most is... Hírtelen gyomrom görcsbe rándult, és elkapott a hányinger. Carla aggódó tekintettel nézett rám hátra, de én mély levegőt vettem, és valahogy azonnal erősebbnek éreztem magam.
- Ezt nem tudom, hogy csináltad, de hulla fehér voltál, most meg már inkább a rákokra hasonlítasz, és mindezt nagyjából tíz másodperc alatt - suttogta nekem.
- Fiatalember, mutatkozzon be - mutatott felé a tanár.
- Mi? - hallottam meg mély, férfias hangját.
- Kérem, mondjon magáról valamit, hogy megismerhessem.
- Mr. Deen! - szólalt fel egy kosaras fiú. A tanár bólintott, jelezve, hogy figyel rá. - Ha az előbb Carlat tegezte, akkor most őt miért magázza?
- Vele még nem kerültem közelebbi kapcsolatba - nevetett a tanár.
Oké, ezt nem hiszem el. Imádni fogom a tesi órákat, nagyon laza ez az ember, ő kellett ide nekünk.
Ismét hangos nevetéstől volt zajos a termünk.
- Oké, akkor bemutatkozok - szólalt fel a számomra igen kedves, már nagyon régen hallott hang. - A nevem Damien O'Donell. Ebbe az osztályba járok már három éve. Nem messze lakok a sulitól, ha kell térképen is megmutatom, bár azt se tudom ki maga, lényegtelen - mély levegőt vett. - És... Nem tudom még mit mondhatnék. Szeretek sportolni, bulizni, csajozni - szívem összeszorult egy pillanatra, és inkább hátra is dőltem a széken. - Szóval mindent amit egy velem egykorú szeret.
- Jó, én elfogadom. Üljön le, a többiek majd elmesélik ki is vagyok én - mutatott a tanár egy székre.
- Felőlem, de kérem tegezzen. Előlegezzük meg ezt a közelebb kerüléses dolgot - nevetett a fiú.
- Hú, O'Donell - szólította meg barátnőm. - Ez olyan szar, mint a melltartómban a merevítő.

Az egész óra nagyjából nevetésekből, vihogásokból állt. Élveztem is volna, ha nem zavar a tudat, hogy rám se néz. Nem figyelt rám, egy pillanatra sem. Zavarta a jelenlétem? Miért? És hol volt egész eddig, ha már az iskolában tartózkodott?
Lánnyal volt? Nem, nem képzelődök.
De és ha azzal lett volna? Akkor se érdekelhetne, semmi közöm hozzá, szíve joga kivel mit csinál. Felőlem a mosdóba is csajozhatott volna, csak persze kicsit intimebb dolgokra gondolva...
Inkább kiverem ezeket a fejemből, mert érzem ahogy gyomromat már marja az ideg belülről, és robbanni fog az agy vizem is.

Óra végén mondta a tanár, hogy mivel első napunk volt, nem kell tovább bent lennünk. Hála égnek.
Megkönnyebbülten álltam fel, majd mikor kiléptem az ajtón, osztálytársam Greg az utamat állta.
- Minden oké, Gwenny? - kérdezte kedvesen.
- Persze, miért? - ráncoltam össze szemöldökömet, mire megrántotta vállát.
- Csak egész órán furcsa fejeket vágtál. Mintha épp beszélnél valakivel, néha még egy-egy szó kis is csúszott a szádon, ráadásul végig Damient nézted - hadarta el, és közbe úgy vizslatott, mintha egy pszichopata állna előtte.
- Ja, persze. Próbáltam eljátszani magamban, hogy milyen lesz amint hazaérek, és a szüleim letámadnak, amiért lógtam a legelső óráról - legyintettem. Hazudtam, tudom, csúnya dolog.
- Na de miért nézted úgy Damient? - szeretem ezt a fiút, de most szívesen kivájtam volna a gyönyörű barna szemeit.
- Mint tudod, kilencedik év vége óta nem vagyunk jóba, és gondoltam ha őt nézem, akkor méginkább elő tudom adni a dühös kamaszt - csodálatos, még egy hazugság, gratulálok Gwendolyn, tökéletes színészi tehetség veszett el benned.
- Értem. Már megijedtem, hogy baj van, de így megnyugodtam. Megyek is, várnak a haverok, szia - nyomott orcámra egy hatalmas, nyálas puszit.
Egyből letöröltem a nyáltengert, mire felnevetett. Mindig direkt csinálja.

Rettegve tettem meg az utolsó lépéseket a házunkig. Igyekeztem a leghalkabban beosonni, ami sikerült is, ugyanakkor mégis lelepleződtem, mert anyám közvetlen az ajtóban várt rám.
- Gwendolyn Blackwell, mégis hogy képzeled ezt? - kezdett el kiabálni, de még épp olyan hangerővel, hogy a szomszédok meg ne hallják. - Első nap panasz van rád? Lógsz? - lépett hozzám közelebb. - Nem hiszek a fülemnek, játszod a nagylányt, mi? Reggel elalszol, be sem ágyazol te undorító trehány fruska, és ezek mellett még lógsz is? Hogy képzeled? - ordította el magát. - Mit fognak ehhez szólni a barátnőim, ha esetleg megtudják? Szégyenbe kell hoznod mindenki előtt?
- Én nem csináltam semmi rosszat - feleltem halkan, rettegtem a szüleimtől. - Rosszul lettem.
Amint ez a két szó elhagyta számat, arcomat hatalmas csapás érte. Tenyerének helye bizseregni kezdett, aztán pedig égette bőrömet.
Meghűlt bennem a vér. Gyűlölöm, annyira gyűlölöm. És megvetem, undorító.
- Gyűlöllek - szűrtem fogaim között, majd mielőtt ismét megüthetett volna, felszaladtam a szobámba, amit kulcsra zártam.
Egyből utánam eredt, és rángatni kezdte az ajtót.
- És hol az öcséd, te haszontalan, mi? Azonnal nyisd ki! - kiabált, én viszont csak magamra húztam a takarómat, és halkan felsírtam.
Tá-dá, ez a családom. Nekik csak azért kellett gyerek, hogy fel tudjanak mutatni valamit az életükbe, soha nem szerettek minket. Nevelni se próbáltak, csak megszabták a szabályokat, és kész. Azok is annyiból álltak, hogy tanuljunk kitűnően, viselkedjünk tökéletesen, és legyünk a város legpéldamutatóbb gyerekei, mert mi leszünk így a minta család.
A fenéket! Ez az egész egy nagy hazugság, egy álca!
Gyűlöltem őket, és sajnáltam az öcsémet. Jobban, mint magamat. Csoda, ha droghoz nyúlt? Nem, legszívesebben én is így tettem volna, de bennem meg volt az ami benne nem. Ez pedig az alázatosság... Én tűrtem, hogy mindig megalázzanak, és nincs ez másképp most sem. De nem tehettem semmit, soha. Hagytam magam befolyásolni, engedtem, hogy bántsanak.
Miattuk dobtam el a szerelmem, az életem, a csapatom, a barátaimat, mindent akit és amit szerettem.
Tönkrementem a szüleim miatt. De megfogadom, hogy ők is rohadtul meg fognak bánni mindent.
Eltemettem ezt a csodálatos, angyali énemet, ami bár még ott motoszkál bennem, haldoklik. Meg fogom védeni magam, de még egy kicsit ki kell tartanom, erősnek kell lennem.

- Kisasszony, nyisd ki az ajtót - kezdett dörömbölni apám.
Ő is éppen ugyanolyan, mint az anyám, de ha most nem nyitom ki, képes, és rám töri.
Kipattantam az ágyból, majd elfordítva a kulcsot kitártam az ajtót.
- Igen?
- Hallottam mi történt, de én ezzel most nem fogok foglalkozni, ez a ti dolgotok az anyáddal - felelte nyers hangján. - Viszont szeretném ha elkészülnél, ugyanis este hétre egy vacsorára megyünk.
- Vacsorára? - kérdeztem vissza.
- A sok idióta kérdésed, igen, vacsorára, süket vagy? - mordult rám. - Megyünk a barátainkhoz, amolyan kerti partyt szerveznek, de szépen kell kiöltözni.
- Oké - hangom halk volt, elesett, mégsem törődött vele.
- Viszont még valami - nekitámaszkodott az ajtófélfámnak, én pedig érdeklődve néztem rá. - Csinosnak kell lenned, viszont nem kirívónak. Ott lesz az a szemétláda O'Donell család, és nem szeretném, ha akármelyik is rád akadna.
Szemem felcsillant, de mivel tudtam, hogy nem szabad észrevegye, egyből témát váltottam.
- Rendben, megértettem, viszont Carla is jöhet? - érdeklődtem, és tördelni kezdtem kezeimet.
Hiba volt, ugyanis a sebeim még mindig eszeveszettül fájtak, és ez fel is tűnt neki. Ránézett, látta a kezemet... Mégsem kérdezett rá.
- Jöhet, ha tud viselkedni. A kezeddel pedig csinálj valamit, ilyen undorítóan nem jöhetsz, még azt hiszik verünk - haha, jól hiszik, te mocsok. - Na, indulj készülődni.
Ezzel magamra hagyott a szobámban.
Jó isten... Vele, és a családjával ismét együtt vacsorázunk. Igaz, ott lesznek mások, és valószínűleg hozzá se szólhatok majd, de láthatom. Ő is látni fog, ez ellen pedig semmit sem tehet majd...




2015. június 17., szerda

O1. - Nyomorultak



Sziasztok! :)
Szerintem elég hamar meghoztam az első fejezetet, és remélem majd elnyeri a tetszéseteket!
A történetnek ez úgymond a bevezetése, így inkább arra törekedtem, hogy bemutassam Gwendolyn jelenlegi - pocsék - életét. :) A következő részben nagy szerepet játszik majd a lány elhatározása, és nagyobb hangsúly lesz majd az érzésein.
Köszönöm az 5 feliratkozót, és a 2 kommentet! El se hiszitek mennyire meglepődtem, és milyen jól esett!
Csodálatosak vagytok, köszönöm! :)
A részben szeretném hozzátenni, hogy: Remélem drága barátnőm magára ismer egy ici-picit Carla szerepében! :)
(A szereplők lista bővült. ;))
Tényleg, ezer meg ezer köszönet nektek! 
Imádlak titeket, jó olvasást! :)
*G.

***

 - Gwendolyn Blackwell, nem hiszem el, hogy elaludtál! Erre neveltelek, te felelőtlen fruska? - tépte le rólam takarót édesanyám.
Szemeim majdhogynem kipattantak helyükről, én pedig egy gyors mozdulattal felültem az ágyon.
- Sajnálom - feleltem halkan. Nem szerettem volna vitába bonyolódni, mert tisztában vagyok vele, hogy úgysem lenne sok esélyem a nyerésre.
Mit csináltál az este, hogy nem aludtad ki magad? - förmedt rám. Igen, ő azért keresi a vitát. - Megint hülye sorozatokat néztél, vagy a kis idióta barátaiddal beszélgettél, mi? 
- Nem - suttogtam, rikácsolásától sajogni kezdett a fejem. Megőrülök tőle. - Tanultam. 
- Persze, legalább ne hazudnál - rám dobta takarómat, majd ércesen még hozzátette - szégyentelen.
Hátamon futkosni kezdett a hideg, talán a hidegtől, amit a takaró hiánya okozott, bár én inkább a második opcióra tippelnék, ami anyám lenne. 

Mély levegőt vettem, majd megráztam fejemet, és első utam a fürdőszoba felé vezetett. Megálltam a mosdó kagyló előtt, megnyitottam a csapot, és tenyerembe engedtem egy kis jéghideg vizet, amivel gondosan megmostam arcomat, így felfrissültem egy csöppnyit. Miután ezzel végeztem, a következő tevékenység a fogmosás volt. Szokásosan, először jobbra mostam fogaim, aztán balra, majd legelöl. Minden egyes nap így tettem, már rutinossá vált bennem. 


Miután ezekkel végeztem, visszasétáltam szobámba, kiválasztottam azt a ruhát, amelyre a "Hétfő" c
ímke volt írva. Anyám szokása, berögzültsége ez a rendszeresség. Letéptem róla a fecnit, majd felvettem a comb középig érő fekete farmerom, mellé pedig egy szürke trikót.
Leültem a fésülködő asztalomhoz, megfésültem, majd gondosan vállamra simítottam hosszú, fekete hajamat, aztán pár fújással beparfümöztem nyakamon puha bőrömet.
Sminkemet nem vittem túlzásba, gyenge szájfény, és egy kis szempillaspirál. Épp elég is volt ennyi, a szüleimnek még ez is sok volt.
Tekintetemet bal karomra vezettem, amin egy ezüst karkötő díszelgett. Mutatóujjammal végigsimítottam a G + D feliraton, és megborzongtam. Elmosolyodva szívtam be a levegőt, majd felálltam, és végigmértem magam a tükörben.
Az a karkötő életem egyik legjobb időszakának emléke. Soha nem vettem le, mindig csak fürdéshez, akkor is csak azért, hogy ne essen baja, de már akkor is, ha nem érzem magamon, kétségbeesek, és remegés tör rám. Beteges? Igen, az. De nekem már csak az maradt az igazi lényemből.
Amit most élek nem az. A tükörben fel-alá nézegettem magam, és szarkasztikusan felkuncogtam.
Hogy nézel ki, Gwen? - kérdeztem magamtól. Ez nem én vagyok, inkább a szüleim. De mit tehet az ember, hogyha a családja árnyékában kell élnie, és a tökéletes gyereket kell mutatnia?
Rendben is vagyok - állapítottam meg, majd megfogva táskám szapora léptekkel szeltem a lépcsőfokokat, egészen az ebédlőasztalig érve meg sem álltam.
- Csakhogy, kisasszony - horkantott apám. - Mi ez a késés? 
- Nem vagyok késésbe - feleltem normális hangon. 
- Mi az, hogy nem? Már rég útban kéne lenne az iskolába - förmedt rám mély hangján, miközben leült a gesztenyebarna asztalhoz, és kortyolgatni kezdte kávéját. 
- Apa. Hét óra van. Tizenöt perc a séta az iskoláig, és nyolckor csöngetnek be. Bárhogy is számolok, ha odaérek Hét óra tizenötre, rossz esetbe húszra, én akkor is még bőven időben vagyok. Sőt… - próbáltam védeni magam, de nem sok sikerrel. Lágy tekintetem egyből találkozott az ő szúrós, szinte gyilkos pillantásaival. Összerezzentem, megrémített.  
- Maradj csöndbe, csak még inkább bajba kevered magad. A mi családunk mindig időben, sőt sokkal előbb oda ér mindenhova - emelte feljebb hangját - és most szedd össze a testvéredet és takarodjatok a szemem elől.
Nem bocsátkoztam további vitákba, elindultam a bejárati ajtó elé, ahol öcsém már unottan az ajtófélfának dőlve várt rám.
- Megkaptad a kiosztást? - érdeklődött kedvesen, mire megrántottam vállaimat.
Lábaimra húztam fekete Vans sportcipőmet, majd bólintással jeleztem, hogy indulhatunk.
Lassú lépésben sétáltunk végig az utcán, mire testvérem átölelte vállaimat.
- Hugi - mosolygott rám kedvesen, mire viszonoztam ezt a cselekedetét. - Ne vedd fel, tudod milyenek. Szörnyű, szerinted én mennyit foglalkozok velük? 
- Te? Semmit nem törődsz velük. Bulizol, drogozol, nem érdekel hogy tanulsz, ráadásul még mindenféle nőket is összeszedsz. Aztán ha bajba kerülsz, vagy nekem kell kimentenem a segged, vagy valamelyik haverod elviszi a balhét, mert apa teletömi a zsebeit. Bezzeg én… - horkantottam. Én… rólam szerintem beszélni se érdemes, nekem életem sincs. 
- Te drága kishúgom itt vagy tizenhét évesen, olyan ruhákban, amikre nagyon nem gerjednek a pasik, de a szüleid elvárják így ezt hordod, nyalsz a tanároknak, kimented a szarból a barátaidat, és konkrétan becsicskulsz a családnak - mért végig feltűnően, majd finom puszit nyomott homlokomra. - De én itt vagyok neked, és úgy szeretlek ahogy vagy, még ha néha talpnyaló is éppen.
Kínomban nevetni kezdtem. Nem fájt amit mondott, hiszen tisztába voltam ezekkel. Éppen ilyen voltam, ahogy leírt… Én mindent elengedtem, amit szerettem, hogy a családomnak megfeleljek, és hogy a tanáraim, barátaim szeressenek. Megálltam öcsémmel szembe, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Szeretlek - suttogtam, ő pedig finoman simogatni kezdte fejemet és hátamat.
Én is, kis hülye - nevetett.

Amint beértünk az iskolába, megcsapott a felismerés illata. Szeptember, iskola kezdés, újra végigszenvedni kilenc rohadt hónapot. Tökéletes.
A folyosón szinte még senki nem volt, hiszen ki az az idióta, aki ilyen korán bejön, főleg első nap? Szekrényemhez siettem, majd mikor megláttam a tizenhetes számot, elfordítottam apró kulcsomat, és egy kattanás jelezte, hogy kinyílt a szekrény.
Tá-dáá. Imádtam, ez a szekrény részben én voltam. Belül az egész fekete-fehér volt, sötét virágokkal díszítve. A szekrény oldalát képek díszítették barátokkal, és régi emlékekkel.
Végigsimítottam rajtuk, majd szívemben forróságot éreztem, jól esett emlékezni mindezekre. A szekrényben belül, leghátul a sarokban egy kiszáradt rózsa díszelgett. Nem nyúltam hozzá, nehogy véletlenül is történjen vele valami, így inkább óvatosan elhelyeztem a könyveimet benne, majd bezártam.
Visszatértem.

Utam az iskola parkolója felé vezetett, ahol azonnal kiszúrtam drága legjobb barátnőmet, Carla-t.
Sprintelve kezdtem felé szaladni, majd mikor odaértem, nyakába vetettem magam.
- Gwenny - ölelt meg szorosan - még mindig nagyon bolond vagy. 
- Azért, mert ideszaladtam a leggyönyörűbb, legdrágább barátnőmhöz? - eresztettem el, majd együtt elnevettük magunkat. 
Nem túloztam, tényleg a leggyönyörűbb. Hatalmas kék szemei, csodaszép hosszú szőke haja, és tökéletes testalkata szépségesen tündökölt. Mindig is irigykedtem rá. Mellette olyan voltam mint egy szürke kisegér. Ő okos, ravasz, tehetséges, és ráadásul még a fiúknak kedvezően perverz is. Nem csoda, hogy imádják. 
- Nem, úgy mindenért. Hogy vagy már megint felöltözve? Borzalmas - kuncogva mért végig. - Tudtam, hogy szükség lesz itt rám, na gyere, van pár jó göncöm, gyorsan átkapod a mosdóban.
Kezdett vonszolni maga után. Nagyon hiányzott ez a nagyszájú, cserfes kis liba. Mellette talán tényleg javarészt önmagam lehettem, bár sötét titkokat ő sem tudott rólam. Nem bizony. Azt egyedül én tudhattam csak, és egy hozzám közel álló személy.

A mosdóban azonnal átvettem egy fekete trikót, ami kissé koptatott volt, és egy még elegánsan rövid, fekete farmer nadrágot. Hajamat egészen kicsit összekócoltam, épp annyira, hogy ne legyen olyan, mintha bohóc járkálna az iskolában.
Carly egy igazi élő gardrób. A táskájában vagy krimi könyvek vannak, vagy ruhák. Esetleg mindkettő, de tankönyv soha. Azt sem tudja, hogy néz az ki.
- Na, mindjárt emberi formád lett - sóhajtott barátnőm, és nekidőlt a mosdó kagylónak. 
- Te vagy az én megmentőm, Carlie - öleltem meg. Nélküle hova lennék? Mindig megmenti a fenekem. Megkönnyebbülve mértem végig magam a tükörben. Sokkal jobban éreztem magam. 
- Jó-jó, tudom, zseniális vagyok, de ne túlozzunk, ennyi is pont elég - kacsintott. - De figyelj már, tesóddal mi van? Mikor megjelentél, épp azt figyeltem, ahogy a parkolóban már nagyba szívja a cigit a barátaival. Bár gondolom őt ismerve nem átlagos cigi volt.
Horkantottam, és megráztam fejem. Fenébe, ez az idióta már az első nap elkezdte a hülyeségeit. Megint kimenthetem én. A végén tényleg elvonóra fogják küldeni, de őt ismerve azt nem élné túl. A gondolattól megremegtem.
- Istenem, kifehéredtél. Olyan vagy most, mint valami zombi. Gyere, menjünk, cipeljük el onnan mielőtt még nagyobb gebaszba kerülne a nyomorult - fogta meg kezemet barátnőm, és lassan maga mellé rántott, így mentünk végig az iskolán a parkolóig.
Mindig számíthatok rá, a megmentőm, a támaszom. Ő mindig őszinte velem, segít rajtam. Nélküle lehet nem is lennék már, feladtam volna az egész életemet.
Amint kiértünk az autókhoz, egy nagy csoportot láttunk meg egyszerre. Szinte mindenki egy kocsi körül gyülekezett, így gondoltam Danny is ott lesz. Utunk oda vezetett, majd áttolakodtunk a tömegen.
- Fordulj vissza - kezdett lökdösni barátnőm, mikor már majdnem a célhoz értünk. Arca hirtelenjébe megfeszült. 
- Miért, mi a gond? - érdeklődtem, de csak megrázta fejét. 
- Nincs erre időm - vettem levegőt, majd őt is félrelökve előre tolakodtam. 
- Szent szar - szűrtem ki fogaim közül, mikor megláttam őt, a múltamat.

Hirtelen minden szem ránk tapadt, és kettőnk között cikáztak a tekintetek. Hol engem, hol őt nézték.
Összesúgtak mögöttem az emberek, néhány mondatot még el is tudtam kapni, de bár ne tettem volna.
- Odanézz, most majd visszajön a pszichopata ribi - hallottam egy kényes női hangot közvetlen mögülem. 
- Igen, ő volt az, ez a csaj volt amelyik majdnem meghalt - jobb oldalamról érkezett a következő pletyka. 
- Ja haver, ez a maca volt a kis kétvilágos kurva, kis drogos mint a testvére - nevetett egy srác a másik oldalamról.
A velem szemben álló szemeibe véstem tekintetem, ő pedig ellökte magát az autójától, és végig engem nézett. Ajkai elváltak egymástól.
Az előbbi pletykák, és emiatt a tekintet miatt reszketni kezdett testem minden porcikája, szemeimben könnyek gyűltek, majdnem elvesztettem egyensúlyom, de összeszedtem magam, és szapora léptekkel átverekedtem magam az egyre növekvő tömegen.

- A kis kurva, most menekül - hallottam, ahogy többen felnevetnek ezen a kijelentésen.
Innentől kezdve szaladni kezdtem, egészen a mosdóig. Amint beértem oda, becsaptam magam mögött az ajtót, és teljes erőből a csempébe ütöttem kezemmel. Ezt körülbelül négyszer eljátszottam, mire tudatosult bennem a tettem. Kisebesedett kezemet a szám elé tettem, majd mély levegőt vettem, megigazítva hajamat nekidőltem a wc-ajtónak.
Megerőltetve magamat visszatartottam előtörni vágyó könnycseppjeimet, majd még egy utolsó alkalommal jobb kezemmel a falba vertem egy hatalmasat. Abban az ütésben minden erő benne volt.
Csak láttam, de visszatértek belém azok az érzések, amik mélyen bujkáltak bennem.
Gyűlölet, bánat, fájdalom, bosszú- és halál vágy.
Kezeim, lábaim még mindig reszkettek, én pedig lehuppantam a hideg kőre.
Mindenki rohadtul meg fogja bánni, amit velem csinált. Ott fogom őket bántani, ahol mindegyiknek a legjobban fáj majd, de előtte kimutatom mennyire szeretem őket.
Szeretem? Nehogy már. Gyűlölök mindenkit. Mindegyik nyomorult megbánja amit csinált velem. Nem csak most, egész életemben.
Hogy meg fognak majd lepődni, mikor a kisangyal hófehér szárnya koromfeketévé színeződik.
- Nyomorultak - suttogtam magam elé meredve.