2015. június 20., szombat

O2. - Érdekes iskolakezdés


Sziasztok! :)
Először is szeretettel köszöntöm az új olvasóimat! :)
Nos... most szeretnék megosztani pár fontosabb infót. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nyitnék egy Twitter fiókot az oldalnak (rejtett lenne, szóval nem látná mindenki a világon, csak akinek engedélyezem), és oda felraknék a bloghoz kapcsolódó dolgokat, részeket, néha egy-egy spoiler, és válaszolnék pár kérdésre is, ezáltal mindenkit megismernék. Ezt az oldalt akár 2-3 embernek is megcsinálnám, ha lenne rá igény, szóval kérlek Oldalt szavazzatok arra, hogy szeretnétek-e.:) Köszönöm!
A résszel kapcsolatban.. Azt hiszem Gwendolyn karaktere kezd kiformálódni lassacskán, és egyre több és több dolog fog kiderülni majd. A rész hosszabbra sikerült, mint az előző, és én szerettem volna hozzácsapni még valamit, de úgy gondoltam, akkor már elunnátok az életeteket, így inkább arra jutottam, hogy az a következő részhez jut majd.
Mint látjátok (olvasás után) egyre több szereplőt ismerhettek meg, de nekik (nagy részének) fontos szerepe lesz a történetben. A szereplők modul is folyamatosan bővül. :)
Nem is fecsegek tovább, jó olvasást, és köszönöm, hogy számíthatok rátok.:)
*G.

***


A mosdó hideg kövezetén pityeregtem halkan, és hatalmas reményeket tápláltam az iránt, hogy ne nyíljon ki az az ajtó velem szemben, mert bárki bejön, kopaszon távozik.
Amint gondolatmenetem végére értem, már halkan nyikorogni is kezdett, és láttam, amint lassan kinyílik. Erőt véve magamon, a falba kapaszkodva felálltam, és annyi mérhetetlen düh, és méreg volt bennem, hogy azt hittem, azonnal nekimegyek annak, aki bejön.
Ahogy belépett a személy, neki is veselkedtem, de hirtelen hátrahőkölt, én pedig feleszméltem.
- Normális vagy?! - sikította el magát szőke barátnőm.
- Nem, és hagyj békén - törtem ki hiszti rohamba. Nem vagyok ilyen, de most... Inkább ez, mint hogy őt bántsam.
- Gwen, mondtam, hogy ne menj oda, nem? Nem megmondtam? - amint ráemeltem tekintetemet, egyből megláttam: úgy néz rám, mint egy kis óvodásra, akit meg kell dorgálni, mert rosszat csinált.
- Carlie, ne kezd, oké? Úgyis megláttam volna - rántottam meg a vállam, majd hanyagul letöröltem könnycseppjeimet puha arcomról.
- Ja, csak még nem most. Ennek az idiótának is most kellett megjelennie - mérgesen végigmért. - Amúgy meg most hogy nézel ki? Mint aki fél évig a bánya mélyén dolgozott napfényt sem látva. - Szemöldöke az égbe szökött, mire felkuncogtam, olyan vicces látványt nyújtott. - Nem vagy normális barátnőm. Előbb sírsz, aztán dühöngsz, most meg nevetsz? Neked elpattant valami az agyadba, na gyere, rendbe raklak - megfogta csuklómat, majd hirtelen oda kapta tekintetét. - Ez vér? - Az ujjain csurdogáló vörös folyadékot az orrához emelte, majd mindkét kezemet elkapta, és vizsgálgatni kezdte. - Te mond, tényleg megőrültél? Megint visszaestünk oda, hogy egy rohadék miatt, meg pár pletyka fészek miatt bántod magad? - mondandója végére felemelte hangját.
Tekintetemet a kézfejemre vezettem, amit lila foltok díszítettek, néhol pedig kiserkent vérem folyt végig.
- Nem hittem volna, hogy így fog kinézni - feleltem hanyagul, majd elrántottam tőle kezemet, amit gondosan meg is mostam. Felnéztem a tükörbe, majd mikor megláttam kinézetem, elborzadtam. Te szent isten... Mi a fene ez.
- Szép vagy, mondhatom - köpte felém szavait.
- Na, gyorsan, egy-kettő, hozz rendbe - pattantam felé, mire keserű arcot vágott.
- Nem értelek, mi ez az érzelem ingadozás?
- Ideges voltam, de rájöttem, hogy nem éri meg ilyen... - néztem undorodva az ajtóra, majd vissza rá - emberek miatt szomorkodnom. Kész, pont, na légyszíves, tegyél csodát velem - kérleltem hatalmas boci szemekkel, mire megenyhült.

Hogy nem érdemes foglalkozni ilyen emberekkel? Tényleg komolyan gondoltam? Nem, dehogy. Most érzik majd csak igazán, hogy mi az a törődés, de először csak hoznom kell a szokásos formámat, hogy semmit se sejtsenek meg. Mind, egytől-egyik aki bántott vissza kap mindent. Minden fájdalmas szó, mondat, tett, amiket velem műveltek vissza fog rájuk szállni. Majd én teszek róla, hogy így legyen.
Most éppen nem fájt. Semmi. Sem a kezem, sem pedig ezek a dolgok. Boldogságot éreztem, aztán pedig kétségbeestem.
Hiszen én nem süllyedhetek le az ő szintjükre... Bántsak másokat?
Ugyanakkor ha ők megtehették, én miért ne?
Tomboltak bennem az érzések, a gondolatok, majd eszembe jutott egy szokásos közhely. "Élj a pillanatnak". Oké, így lesz,

Mikor kinyitottam szemeimet - melyekkel barátnőm épp csodát tett - kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Most állva alszol, vagy csak ennyire nem érdekel a mondandóm? - tette kezeit csípőjére. - Konkrétan elkezdtem neked magyarázni, hogy miként szaporodnak a jegesmedvék.
- És? - vontam meg vállam.
- Azt se tudom hogy szaporodnak, ne idegesíts. Elmondtam hogy tojással, abból lett eleven szülés, utána ikrák, és minden amit el tudsz képzelni. Még azt is mondtam hogy csupaszok, de erre sem figyeltél - óvatosan fejbe vágott, mire én csak egy halk 'au'-t feleltem.
Szegény lány, tényleg mindig itt van mellettem, én pedig így bánok vele.
- Tizenhét éves vagy, sőt, egy hónap múlva tizennyolc, és nem tudod hogy szaporodik egy jegesmedve? - vontam kérdőre.
- Tényleg, csipkerózsika. Te azzal sem vagy tisztába, hogy addig szövegeltünk, már vége is van az első órának.
- Mi? - sipákoltam. - Ne, ne, ne! Carly, tudod, hogy rólam mindent jelentenek otthon!
Elkapva barátnőm karját az osztályterem felé siettem, de épp a kicsengetésre értünk oda.
- Nolám. Miss Blackwell, Miss Marshall. Örömmel látom, hogy önöket sem vitte el a nyári eső, de akkor szabad tudnom merre kószáltak? - érdeklődött a körülbelül velem egy magas, ráncosodó, hosszú barna hajú, vékony testalkatú, szemüveges tanárnő, aki nem utolsó sorban az osztályfőnökünk.
- Rosszul voltam - feleltem halkan. - Sajnálom tanárnő, ígérem többet nem fordul elő.
- Hát nem is, mert már az első napot egy szép intővel kezdi, kisasszony. Magától én többet várok - rázta meg fejét, majd barátnőmre emelte tekintetét - magát már meg se büntetem, örülök, ha egyáltalán egy órámra is bejön.
Carla elnevette magát. Bennem is megvolt a késztetés, de erősen vissza kellett fognom magam, nehogy kitörjön, ugyanis akkor a tanárnő biztos felhívná a szüleimet. Amint erre gondoltam, újra szóra nyitotta száját.
- Ja igen, Miss Blackwell, a szüleit pedig értesítem - el akart sétálni mellettem, mire azonnal elálltam útját, és könyörögve összekulcsoltam kezeimet.
- Tanárnő, kérem ne. Egyetlen egy baklövés már három év alatt... Kérem - hatalmas kiskutya szemekkel, majdnem könnyezve kérleltem.
- Sajnálom, ebből talán tanul - felelte, de ekkor megjelent mellettem öcsém.
- Mrs Brush, legyen vele elnéző. Egész nyáron, tegnap estig a kötelezőket olvasta, nem is csinált semmi mást. Rosszul lett, ennyi a bűne... - Vett védelmébe öcsém, mire a tanár csak horkantott.
- Mr Blackwell, maga csak meg se szólaljon. Kíváncsi vagyok, ön mennyit fog tudni azokból a kötelezőkből. És ha most szabad lesz... - tört utat kettőnk között.
Kétségbeesetten néztem hol szőke barátnőmre, hol kisöcsémre.
- Ezt a banyát... - rázta fejét Carla.
Fejemet neki döntöttem a falnak, és lehunytam szemeimet.
- Aranyos volt, hogy megvédted - hallottam a szőkeség suttogását.
- Ez a dolgom, hiszen az öccse vagyok. De bár tehettem volna valamit... Kinyírják - suttogta, de én még így is tisztán, érthetően hallottam őket.
Elrugaszkodtam a faltól, majd hatalmas erőt véve magamon, beindultam a terembe.
Ez a nő is megbánja, hogy ujjat húzott velem...

A terembe érve nem néztem rá senkire, csak egyből a megszokott helyemre huppantam le, az ablak felöli padsor, utolsó előtti padhoz. Az emberek kivételesen síri csendbe voltak, talán éppen engem néztek. Furdalt a kíváncsiság, így mégis csak felemeltem fejem, és úgy volt, ahogy gondolom.
- Mi van? Mi olyan érdekes? Nem láttatok még soha? - fakadtam ki, mire barátnőm azonnal lehuppant elém, és kezét enyimére helyezte.
- Na, tipli van, mindenki nézze a haverjait, köszöntem - állt ki védelmemre.
Hálásan néztem rá, ő pedig csak kacsintott egyet.
Amint kicsit megnyugodtam volna, az ajtó csapódására lettem figyelmes.
- Osztály vigyázz! - lépett be, egy igen fiatal, egész helyesnek mondható tanár. Mindenki egyből felállt, és tisztelet tudóan köszöntünk neki.
- Anyám, forrósodik a hangulat - nézett hátra barátnőm, és kacéran mosolyogni kezdett. - Tuti mondok majd neki valamit, hogy zavarba hozzam.
Nevetve ráztam meg fejemet, hiszen tudtam, képes rá. Legalább jó óránk lesz.
- Mr. Deen vagyok, foglaljanak helyet - szólt fel kedvesen az új tanár, majd mindenki leült a helyére. Magázódik? Hiszen körülbelül olyan... Nem is tudom, három évvel lehetett idősebb, maximum négy. - Röviden bemutatkoznék. Alexander Deen vagyok, huszonegy éves, és tanári pályafutásomat ebben az iskolában kezdem. A testnevelés tanárotok leszek, emellett pedig osztályfőnök helyettes, ami annyit jelent, hogy bármikor, bármilyen problémával fordulhattok hozzám, szívesen nyújtok segítséget. Oké?
Mindenki bólintott egyet.
- Gondolom most azon agyaltok, hogy egy testnevelés tanár miért tanteremben tartja az órát. Erre is szívesen válaszolok. Nem tudjuk használni a tornatermet, ugyanis komoly felújítások zajlanak még a héten, így következő óránkon kint leszünk a foci pályán. Valami kérdés? - legyintette meg kezeit, de mindenki hallgatott, egészen addig, míg Carla fel nem tette a kezét. - Kisasszony?
- Carla - javította ki. - Nekem panaszom lenne igazából.
- Hallgatom - ült fel a tanár saját asztalára, majd érdeklődve emelte tekintetét barátnőmre.
Na ebből se lesz semmi jó, már most látom. Tenyeremet a homlokomra csaptam, így hallgattam meg, barátnőm panaszát.
- Szóval tanárúrci. Már most bírom magát, mert fiatal, meg olyan lazának, rendesnek tűnik - jó ég, miért beszél így egy tanárral? Megöli. - De nem lehetne, hogy ön tanítsa nekünk a bioszt is? És esetleg külön korrepetálással? - amint ezt meghallottam, egyből fejemet a padhoz csaptam.
Mindenki nevetésbe tört ki, majd mikor már nem tudtam visszafojtani, én is nekikezdtem. Barátnőm soha nem volt a szerénység mestere, és ha meglátott egy helyes fiút, nem tétovázott, bele a közepébe.
- Carla - szólította meg a tanár. - Ugye jól mondom? - kérdezett rá nevére, én pedig fölnéztem, és láttam, ahogy a szőkeség csak bólint. - Nem gondolod, hogy tesiből is lehet valakit korrepetálni? - mosolyodott el a tanár.
Mi van? Ez flörtölésnek számít? Hírtelen ujjongani kezdett az osztály, én pedig kezeimet szám elé raktam, és hangos nevetésbe törtem ki.
- Mr Deen... Nekem az is rendbe van, bár a mozgásomra eddig még nem volt panasz - legyintett a szőkeség.
Na ne... Ezt nem hiszem el. Itt már a tanár is elnevette magát. Tényleg nagyon laza, nem lehet egykönnyen zavarba hozni.
- Akkor most mindenki szépen mutatkozzon be - vetette fel elterelés képpen a témát, mire kinyílt az ajtó, én pedig reflex szerűen odakaptam tekintetemet.
Jó ég... Ő volt az... Reggel a parkolóba, és most is... Hírtelen gyomrom görcsbe rándult, és elkapott a hányinger. Carla aggódó tekintettel nézett rám hátra, de én mély levegőt vettem, és valahogy azonnal erősebbnek éreztem magam.
- Ezt nem tudom, hogy csináltad, de hulla fehér voltál, most meg már inkább a rákokra hasonlítasz, és mindezt nagyjából tíz másodperc alatt - suttogta nekem.
- Fiatalember, mutatkozzon be - mutatott felé a tanár.
- Mi? - hallottam meg mély, férfias hangját.
- Kérem, mondjon magáról valamit, hogy megismerhessem.
- Mr. Deen! - szólalt fel egy kosaras fiú. A tanár bólintott, jelezve, hogy figyel rá. - Ha az előbb Carlat tegezte, akkor most őt miért magázza?
- Vele még nem kerültem közelebbi kapcsolatba - nevetett a tanár.
Oké, ezt nem hiszem el. Imádni fogom a tesi órákat, nagyon laza ez az ember, ő kellett ide nekünk.
Ismét hangos nevetéstől volt zajos a termünk.
- Oké, akkor bemutatkozok - szólalt fel a számomra igen kedves, már nagyon régen hallott hang. - A nevem Damien O'Donell. Ebbe az osztályba járok már három éve. Nem messze lakok a sulitól, ha kell térképen is megmutatom, bár azt se tudom ki maga, lényegtelen - mély levegőt vett. - És... Nem tudom még mit mondhatnék. Szeretek sportolni, bulizni, csajozni - szívem összeszorult egy pillanatra, és inkább hátra is dőltem a széken. - Szóval mindent amit egy velem egykorú szeret.
- Jó, én elfogadom. Üljön le, a többiek majd elmesélik ki is vagyok én - mutatott a tanár egy székre.
- Felőlem, de kérem tegezzen. Előlegezzük meg ezt a közelebb kerüléses dolgot - nevetett a fiú.
- Hú, O'Donell - szólította meg barátnőm. - Ez olyan szar, mint a melltartómban a merevítő.

Az egész óra nagyjából nevetésekből, vihogásokból állt. Élveztem is volna, ha nem zavar a tudat, hogy rám se néz. Nem figyelt rám, egy pillanatra sem. Zavarta a jelenlétem? Miért? És hol volt egész eddig, ha már az iskolában tartózkodott?
Lánnyal volt? Nem, nem képzelődök.
De és ha azzal lett volna? Akkor se érdekelhetne, semmi közöm hozzá, szíve joga kivel mit csinál. Felőlem a mosdóba is csajozhatott volna, csak persze kicsit intimebb dolgokra gondolva...
Inkább kiverem ezeket a fejemből, mert érzem ahogy gyomromat már marja az ideg belülről, és robbanni fog az agy vizem is.

Óra végén mondta a tanár, hogy mivel első napunk volt, nem kell tovább bent lennünk. Hála égnek.
Megkönnyebbülten álltam fel, majd mikor kiléptem az ajtón, osztálytársam Greg az utamat állta.
- Minden oké, Gwenny? - kérdezte kedvesen.
- Persze, miért? - ráncoltam össze szemöldökömet, mire megrántotta vállát.
- Csak egész órán furcsa fejeket vágtál. Mintha épp beszélnél valakivel, néha még egy-egy szó kis is csúszott a szádon, ráadásul végig Damient nézted - hadarta el, és közbe úgy vizslatott, mintha egy pszichopata állna előtte.
- Ja, persze. Próbáltam eljátszani magamban, hogy milyen lesz amint hazaérek, és a szüleim letámadnak, amiért lógtam a legelső óráról - legyintettem. Hazudtam, tudom, csúnya dolog.
- Na de miért nézted úgy Damient? - szeretem ezt a fiút, de most szívesen kivájtam volna a gyönyörű barna szemeit.
- Mint tudod, kilencedik év vége óta nem vagyunk jóba, és gondoltam ha őt nézem, akkor méginkább elő tudom adni a dühös kamaszt - csodálatos, még egy hazugság, gratulálok Gwendolyn, tökéletes színészi tehetség veszett el benned.
- Értem. Már megijedtem, hogy baj van, de így megnyugodtam. Megyek is, várnak a haverok, szia - nyomott orcámra egy hatalmas, nyálas puszit.
Egyből letöröltem a nyáltengert, mire felnevetett. Mindig direkt csinálja.

Rettegve tettem meg az utolsó lépéseket a házunkig. Igyekeztem a leghalkabban beosonni, ami sikerült is, ugyanakkor mégis lelepleződtem, mert anyám közvetlen az ajtóban várt rám.
- Gwendolyn Blackwell, mégis hogy képzeled ezt? - kezdett el kiabálni, de még épp olyan hangerővel, hogy a szomszédok meg ne hallják. - Első nap panasz van rád? Lógsz? - lépett hozzám közelebb. - Nem hiszek a fülemnek, játszod a nagylányt, mi? Reggel elalszol, be sem ágyazol te undorító trehány fruska, és ezek mellett még lógsz is? Hogy képzeled? - ordította el magát. - Mit fognak ehhez szólni a barátnőim, ha esetleg megtudják? Szégyenbe kell hoznod mindenki előtt?
- Én nem csináltam semmi rosszat - feleltem halkan, rettegtem a szüleimtől. - Rosszul lettem.
Amint ez a két szó elhagyta számat, arcomat hatalmas csapás érte. Tenyerének helye bizseregni kezdett, aztán pedig égette bőrömet.
Meghűlt bennem a vér. Gyűlölöm, annyira gyűlölöm. És megvetem, undorító.
- Gyűlöllek - szűrtem fogaim között, majd mielőtt ismét megüthetett volna, felszaladtam a szobámba, amit kulcsra zártam.
Egyből utánam eredt, és rángatni kezdte az ajtót.
- És hol az öcséd, te haszontalan, mi? Azonnal nyisd ki! - kiabált, én viszont csak magamra húztam a takarómat, és halkan felsírtam.
Tá-dá, ez a családom. Nekik csak azért kellett gyerek, hogy fel tudjanak mutatni valamit az életükbe, soha nem szerettek minket. Nevelni se próbáltak, csak megszabták a szabályokat, és kész. Azok is annyiból álltak, hogy tanuljunk kitűnően, viselkedjünk tökéletesen, és legyünk a város legpéldamutatóbb gyerekei, mert mi leszünk így a minta család.
A fenéket! Ez az egész egy nagy hazugság, egy álca!
Gyűlöltem őket, és sajnáltam az öcsémet. Jobban, mint magamat. Csoda, ha droghoz nyúlt? Nem, legszívesebben én is így tettem volna, de bennem meg volt az ami benne nem. Ez pedig az alázatosság... Én tűrtem, hogy mindig megalázzanak, és nincs ez másképp most sem. De nem tehettem semmit, soha. Hagytam magam befolyásolni, engedtem, hogy bántsanak.
Miattuk dobtam el a szerelmem, az életem, a csapatom, a barátaimat, mindent akit és amit szerettem.
Tönkrementem a szüleim miatt. De megfogadom, hogy ők is rohadtul meg fognak bánni mindent.
Eltemettem ezt a csodálatos, angyali énemet, ami bár még ott motoszkál bennem, haldoklik. Meg fogom védeni magam, de még egy kicsit ki kell tartanom, erősnek kell lennem.

- Kisasszony, nyisd ki az ajtót - kezdett dörömbölni apám.
Ő is éppen ugyanolyan, mint az anyám, de ha most nem nyitom ki, képes, és rám töri.
Kipattantam az ágyból, majd elfordítva a kulcsot kitártam az ajtót.
- Igen?
- Hallottam mi történt, de én ezzel most nem fogok foglalkozni, ez a ti dolgotok az anyáddal - felelte nyers hangján. - Viszont szeretném ha elkészülnél, ugyanis este hétre egy vacsorára megyünk.
- Vacsorára? - kérdeztem vissza.
- A sok idióta kérdésed, igen, vacsorára, süket vagy? - mordult rám. - Megyünk a barátainkhoz, amolyan kerti partyt szerveznek, de szépen kell kiöltözni.
- Oké - hangom halk volt, elesett, mégsem törődött vele.
- Viszont még valami - nekitámaszkodott az ajtófélfámnak, én pedig érdeklődve néztem rá. - Csinosnak kell lenned, viszont nem kirívónak. Ott lesz az a szemétláda O'Donell család, és nem szeretném, ha akármelyik is rád akadna.
Szemem felcsillant, de mivel tudtam, hogy nem szabad észrevegye, egyből témát váltottam.
- Rendben, megértettem, viszont Carla is jöhet? - érdeklődtem, és tördelni kezdtem kezeimet.
Hiba volt, ugyanis a sebeim még mindig eszeveszettül fájtak, és ez fel is tűnt neki. Ránézett, látta a kezemet... Mégsem kérdezett rá.
- Jöhet, ha tud viselkedni. A kezeddel pedig csinálj valamit, ilyen undorítóan nem jöhetsz, még azt hiszik verünk - haha, jól hiszik, te mocsok. - Na, indulj készülődni.
Ezzel magamra hagyott a szobámban.
Jó isten... Vele, és a családjával ismét együtt vacsorázunk. Igaz, ott lesznek mások, és valószínűleg hozzá se szólhatok majd, de láthatom. Ő is látni fog, ez ellen pedig semmit sem tehet majd...




2 megjegyzés:

  1. Először is: ÚRISTEN, ÚJ RÉSZ, VÉGRE!
    Másodszorra pedig: Már most imádom a tancibácsit. :DDD Uhhh. *_* Imádtam ezt a részt! Ismételten nagyon jóra sikeredett, és számomra ez az eddigi legjobb blogod!!! Nagyon remélem befogod ezt fejezni, mert egyszerűen imádom és remekül írsz! x
    Gwen-t még mindig nagyon kedvelem és szerintem ez nem is fog változni, viszont nagyon sajnálom:( Nagyon nem érdemli meg azokat, amiket kap. Szüleit egyenesen utálom. Pfejjj. Öccsét pedig imádom. Carla mint mindig, most is hozta a formáját. xDDD Imádom! ÉS MIKOR MEGLÁTTAM A MEREVÍTŐS BESZÓLÁSOMAT, AZT HITTEM LEFORDULOK A SZÉKRŐL.
    Kajak beleraktad. xDDDDDDD Imádlak! x ♥
    Új shipem lett neked köszönhetően: Carla & Alexander tancibácsi = CALEX vagy CALEXANDER.
    UHHHH. IMÁDOM ŐKET. Micsoda forró hangulat volt a tanteremben :DD Grrr. Engem is korrepetálhatna tesiből. :P Hmm. Hmm.
    Damien is valamennyire szimpatikus. D:

    Siess a következő résszel! Imádtam. ♥
    Puszi, Faithe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Barátnőm!
      A tancibácsit valahogy muszáj volt beleírnom, egyszerűen nem tudtam kihagyni, vannak vele terveim. :) Örülök, hogy tetszett, és ígérem, mindenképpen elviszem majd a legvégéig! Nagyon szeretem ezt írnia! Valahogy benne van sok érzésem.:) Köszönöm a szavaidat! <3
      Gwenny karaktere még elég semleges, viszont látszik már milyen élete van... Őszintén szólva, néha mikor írom kicsit rossz érzés, hogy ilyen... De tudom, mi lesz vele később, és az van bennem, hogy ezzel a lánnyal valamit tenni kell. :)
      Carla... Hát ő az életem, egyszerűen imádom, főleg, hogy rólad van formázva! Mikor írok ilyeneket, mindig előttem van ahogy ilyenről beszélsz, és egyszerűen nevetek. :D
      "Calexander", haha. Én nagyon imádom őket. :D
      Na de mi lesz a következő részben veled... Arra leszek én kíváncsi.

      Szeretlek, köszönöm, hogy ilyen hű olvasóm vagy, és ennyire szereted!
      Puszii! ♥

      Törlés