O1. - Nyomorultak

Sziasztok! :)
Szerintem elég hamar meghoztam az első fejezetet, és remélem majd elnyeri a tetszéseteket!

A történetnek ez úgymond a bevezetése, így inkább arra törekedtem, hogy bemutassam Gwendolyn jelenlegi - pocsék - életét. :) A következő részben nagy szerepet játszik majd a lány elhatározása, és nagyobb hangsúly lesz majd az érzésein.

Köszönöm az 5 feliratkozót, és a 2 kommentet! El se hiszitek mennyire meglepődtem, és milyen jól esett!

Csodálatosak vagytok, köszönöm! :)

A részben szeretném hozzátenni, hogy: Remélem drága barátnőm magára ismer egy ici-picit Carla szerepében! :)
(A szereplők lista bővült. ;))

Tényleg, ezer meg ezer köszönet nektek! 

Imádlak titeket, jó olvasást! :)

*G.

***

 - Gwendolyn Blackwell, nem hiszem el, hogy elaludtál! Erre neveltelek, te felelőtlen fruska? - tépte le rólam takarót édesanyám.

Szemeim majdhogynem kipattantak helyükről, én pedig egy gyors mozdulattal felültem az ágyon.

- Sajnálom - feleltem halkan. Nem szerettem volna vitába bonyolódni, mert tisztában vagyok vele, hogy úgysem lenne sok esélyem a nyerésre.

-  Mit csináltál az este, hogy nem aludtad ki magad? - förmedt rám. Igen, ő azért keresi a vitát. - Megint hülye sorozatokat néztél, vagy a kis idióta barátaiddal beszélgettél, mi? 

- Nem - suttogtam, rikácsolásától sajogni kezdett a fejem. Megőrülök tőle. - Tanultam. 

- Persze, legalább ne hazudnál - rám dobta takarómat, majd ércesen még hozzátette - szégyentelen.

Hátamon futkosni kezdett a hideg, talán a hidegtől, amit a takaró hiánya okozott, bár én inkább a második opcióra tippelnék, ami anyám lenne. 

Mély levegőt vettem, majd megráztam fejemet, és első utam a fürdőszoba felé vezetett. Megálltam a mosdó kagyló előtt, megnyitottam a csapot, és tenyerembe engedtem egy kis jéghideg vizet, amivel gondosan megmostam arcomat, így felfrissültem egy csöppnyit. Miután ezzel végeztem, a következő tevékenység a fogmosás volt. Szokásosan, először jobbra mostam fogaim, aztán balra, majd legelöl. Minden egyes nap így tettem, már rutinossá vált bennem. 

Miután ezekkel végeztem, visszasétáltam szobámba, kiválasztottam azt a ruhát, amelyre a "Hétfő" címke volt írva. Anyám szokása, berögzültsége ez a rendszeresség. Letéptem róla a fecnit, majd felvettem a comb középig érő fekete farmerom, mellé pedig egy szürke trikót.

Leültem a fésülködő asztalomhoz, megfésültem, majd gondosan vállamra simítottam hosszú, fekete hajamat, aztán pár fújással beparfümöztem nyakamon puha bőrömet.

Sminkemet nem vittem túlzásba, gyenge szájfény, és egy kis szempillaspirál. Épp elég is volt ennyi, a szüleimnek még ez is sok volt.

Tekintetemet bal karomra vezettem, amin egy ezüst karkötő díszelgett. Mutatóujjammal végigsimítottam a G + D feliraton, és megborzongtam. Elmosolyodva szívtam be a levegőt, majd felálltam, és végigmértem magam a tükörben.

Az a karkötő életem egyik legjobb időszakának emléke. Soha nem vettem le, mindig csak fürdéshez, akkor is csak azért, hogy ne essen baja, de már akkor is, ha nem érzem magamon, kétségbeesek, és remegés tör rám. Beteges? Igen, az. De nekem már csak az maradt az igazi lényemből.

Amit most élek nem az. A tükörben fel-alá nézegettem magam, és szarkasztikusan felkuncogtam.

Hogy nézel ki, Gwen? - kérdeztem magamtól. Ez nem én vagyok, inkább a szüleim. De mit tehet az ember, hogyha a családja árnyékában kell élnie, és a tökéletes gyereket kell mutatnia?

Rendben is vagyok - állapítottam meg, majd megfogva táskám szapora léptekkel szeltem a lépcsőfokokat, egészen az ebédlőasztalig érve meg sem álltam.

- Csakhogy, kisasszony - horkantott apám. - Mi ez a késés? 

- Nem vagyok késésbe - feleltem normális hangon. 

- Mi az, hogy nem? Már rég útban kéne lenne az iskolába - förmedt rám mély hangján, miközben leült a gesztenyebarna asztalhoz, és kortyolgatni kezdte kávéját. 

- Apa. Hét óra van. Tizenöt perc a séta az iskoláig, és nyolckor csöngetnek be. Bárhogy is számolok, ha odaérek Hét óra tizenötre, rossz esetbe húszra, én akkor is még bőven időben vagyok. Sőt… - próbáltam védeni magam, de nem sok sikerrel. Lágy tekintetem egyből találkozott az ő szúrós, szinte gyilkos pillantásaival. Összerezzentem, megrémített.  

- Maradj csöndbe, csak még inkább bajba kevered magad. A mi családunk mindig időben, sőt sokkal előbb oda ér mindenhova - emelte feljebb hangját - és most szedd össze a testvéredet és takarodjatok a szemem elől.

Nem bocsátkoztam további vitákba, elindultam a bejárati ajtó elé, ahol öcsém már unottan az ajtófélfának dőlve várt rám.

- Megkaptad a kiosztást? - érdeklődött kedvesen, mire megrántottam vállaimat.

Lábaimra húztam fekete Vans sportcipőmet, majd bólintással jeleztem, hogy indulhatunk.

Lassú lépésben sétáltunk végig az utcán, mire testvérem átölelte vállaimat.

- Hugi - mosolygott rám kedvesen, mire viszonoztam ezt a cselekedetét. - Ne vedd fel, tudod milyenek. Szörnyű, szerinted én mennyit foglalkozok velük? 

- Te? Semmit nem törődsz velük. Bulizol, drogozol, nem érdekel hogy tanulsz, ráadásul még mindenféle nőket is összeszedsz. Aztán ha bajba kerülsz, vagy nekem kell kimentenem a segged, vagy valamelyik haverod elviszi a balhét, mert apa teletömi a zsebeit. Bezzeg én… - horkantottam. Én… rólam szerintem beszélni se érdemes, nekem életem sincs. 

- Te drága kishúgom itt vagy tizenhét évesen, olyan ruhákban, amikre nagyon nem gerjednek a pasik, de a szüleid elvárják így ezt hordod, nyalsz a tanároknak, kimented a szarból a barátaidat, és konkrétan becsicskulsz a családnak - mért végig feltűnően, majd finom puszit nyomott homlokomra. - De én itt vagyok neked, és úgy szeretlek ahogy vagy, még ha néha talpnyaló is éppen.

Kínomban nevetni kezdtem. Nem fájt amit mondott, hiszen tisztába voltam ezekkel. Éppen ilyen voltam, ahogy leírt… Én mindent elengedtem, amit szerettem, hogy a családomnak megfeleljek, és hogy a tanáraim, barátaim szeressenek. Megálltam öcsémmel szembe, majd szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek - suttogtam, ő pedig finoman simogatni kezdte fejemet és hátamat.

-  Én is, kis hülye - nevetett.

Amint beértünk az iskolába, megcsapott a felismerés illata. Szeptember, iskola kezdés, újra végigszenvedni kilenc rohadt hónapot. Tökéletes.

A folyosón szinte még senki nem volt, hiszen ki az az idióta, aki ilyen korán bejön, főleg első nap? Szekrényemhez siettem, majd mikor megláttam a tizenhetes számot, elfordítottam apró kulcsomat, és egy kattanás jelezte, hogy kinyílt a szekrény.

Tá-dáá. Imádtam, ez a szekrény részben én voltam. Belül az egész fekete-fehér volt, sötét virágokkal díszítve. A szekrény oldalát képek díszítették barátokkal, és régi emlékekkel.
Végigsimítottam rajtuk, majd szívemben forróságot éreztem, jól esett emlékezni mindezekre. A szekrényben belül, leghátul a sarokban egy kiszáradt rózsa díszelgett. Nem nyúltam hozzá, nehogy véletlenül is történjen vele valami, így inkább óvatosan elhelyeztem a könyveimet benne, majd bezártam.

Visszatértem.

Utam az iskola parkolója felé vezetett, ahol azonnal kiszúrtam drága legjobb barátnőmet, Carla-t.

Sprintelve kezdtem felé szaladni, majd mikor odaértem, nyakába vetettem magam.

- Gwenny - ölelt meg szorosan - még mindig nagyon bolond vagy. 

- Azért, mert ideszaladtam a leggyönyörűbb, legdrágább barátnőmhöz? - eresztettem el, majd együtt elnevettük magunkat. 
Nem túloztam, tényleg a leggyönyörűbb. Hatalmas kék szemei, csodaszép hosszú szőke haja, és tökéletes testalkata szépségesen tündökölt. Mindig is irigykedtem rá. Mellette olyan voltam mint egy szürke kisegér. Ő okos, ravasz, tehetséges, és ráadásul még a fiúknak kedvezően perverz is. Nem csoda, hogy imádják. 

- Nem, úgy mindenért. Hogy vagy már megint felöltözve? Borzalmas - kuncogva mért végig. - Tudtam, hogy szükség lesz itt rám, na gyere, van pár jó göncöm, gyorsan átkapod a mosdóban.

Kezdett vonszolni maga után. Nagyon hiányzott ez a nagyszájú, cserfes kis liba. Mellette talán tényleg javarészt önmagam lehettem, bár sötét titkokat ő sem tudott rólam. Nem bizony. Azt egyedül én tudhattam csak, és egy hozzám közel álló személy.

A mosdóban azonnal átvettem egy fekete trikót, ami kissé koptatott volt, és egy még elegánsan rövid, fekete farmer nadrágot. Hajamat egészen kicsit összekócoltam, épp annyira, hogy ne legyen olyan, mintha bohóc járkálna az iskolában.
Carly egy igazi élő gardrób. A táskájában vagy krimi könyvek vannak, vagy ruhák. Esetleg mindkettő, de tankönyv soha. Azt sem tudja, hogy néz az ki.

- Na, mindjárt emberi formád lett - sóhajtott barátnőm, és nekidőlt a mosdó kagylónak. 

- Te vagy az én megmentőm, Carlie - öleltem meg. Nélküle hova lennék? Mindig megmenti a fenekem. Megkönnyebbülve mértem végig magam a tükörben. Sokkal jobban éreztem magam. 

- Jó-jó, tudom, zseniális vagyok, de ne túlozzunk, ennyi is pont elég - kacsintott. - De figyelj már, tesóddal mi van? Mikor megjelentél, épp azt figyeltem, ahogy a parkolóban már nagyba szívja a cigit a barátaival. Bár gondolom őt ismerve nem átlagos cigi volt.

Horkantottam, és megráztam fejem. Fenébe, ez az idióta már az első nap elkezdte a hülyeségeit. Megint kimenthetem én. A végén tényleg elvonóra fogják küldeni, de őt ismerve azt nem élné túl. A gondolattól megremegtem.

- Istenem, kifehéredtél. Olyan vagy most, mint valami zombi. Gyere, menjünk, cipeljük el onnan mielőtt még nagyobb gebaszba kerülne a nyomorult - fogta meg kezemet barátnőm, és lassan maga mellé rántott, így mentünk végig az iskolán a parkolóig.

Mindig számíthatok rá, a megmentőm, a támaszom. Ő mindig őszinte velem, segít rajtam. Nélküle lehet nem is lennék már, feladtam volna az egész életemet.

Amint kiértünk az autókhoz, egy nagy csoportot láttunk meg egyszerre. Szinte mindenki egy kocsi körül gyülekezett, így gondoltam Danny is ott lesz. Utunk oda vezetett, majd áttolakodtunk a tömegen.

- Fordulj vissza - kezdett lökdösni barátnőm, mikor már majdnem a célhoz értünk. Arca hirtelenjébe megfeszült. 

- Miért, mi a gond? - érdeklődtem, de csak megrázta fejét. 

- Nincs erre időm - vettem levegőt, majd őt is félrelökve előre tolakodtam. 

- Szent szar - szűrtem ki fogaim közül, mikor megláttam őt, a múltamat.

Hirtelen minden szem ránk tapadt, és kettőnk között cikáztak a tekintetek. Hol engem, hol őt nézték.

Összesúgtak mögöttem az emberek, néhány mondatot még el is tudtam kapni, de bár ne tettem volna.

- Odanézz, most majd visszajön a pszichopata ribi - hallottam egy kényes női hangot közvetlen mögülem. 

- Igen, ő volt az, ez a csaj volt amelyik majdnem meghalt - jobb oldalamról érkezett a következő pletyka. 

- Ja haver, ez a maca volt a kis kétvilágos kurva, kis drogos mint a testvére - nevetett egy srác a másik oldalamról.

A velem szemben álló szemeibe véstem tekintetem, ő pedig ellökte magát az autójától, és végig engem nézett. Ajkai elváltak egymástól.

Az előbbi pletykák, és emiatt a tekintet miatt reszketni kezdett testem minden porcikája, szemeimben könnyek gyűltek, majdnem elvesztettem egyensúlyom, de összeszedtem magam, és szapora léptekkel átverekedtem magam az egyre növekvő tömegen.

- A kis kurva, most menekül - hallottam, ahogy többen felnevetnek ezen a kijelentésen.

Innentől kezdve szaladni kezdtem, egészen a mosdóig. Amint beértem oda, becsaptam magam mögött az ajtót, és teljes erőből a csempébe ütöttem kezemmel. Ezt körülbelül négyszer eljátszottam, mire tudatosult bennem a tettem. Kisebesedett kezemet a szám elé tettem, majd mély levegőt vettem, megigazítva hajamat nekidőltem a wc-ajtónak.

Megerőltetve magamat visszatartottam előtörni vágyó könnycseppjeimet, majd még egy utolsó alkalommal jobb kezemmel a falba vertem egy hatalmasat. Abban az ütésben minden erő benne volt.

Csak láttam, de visszatértek belém azok az érzések, amik mélyen bujkáltak bennem.

Gyűlölet, bánat, fájdalom, bosszú- és halál vágy.

Kezeim, lábaim még mindig reszkettek, én pedig lehuppantam a hideg kőre.

Mindenki rohadtul meg fogja bánni, amit velem csinált. Ott fogom őket bántani, ahol mindegyiknek a legjobban fáj majd, de előtte kimutatom mennyire szeretem őket.

Szeretem? Nehogy már. Gyűlölök mindenkit. Mindegyik nyomorult megbánja amit csinált velem. Nem csak most, egész életemben.

Hogy meg fognak majd lepődni, mikor a kisangyal hófehér szárnya koromfeketévé színeződik.

- Nyomorultak - suttogtam magam elé meredve.